Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
A brit biztonságpolitika ötven éve brit biztonsági érdekek még erősebb szervezeti támogatást kaptak, hiszen a szövetség első főtitkárának, a brit Lord Ismay-nek emlékezetes szavaival: a NATO alapvető célja az volt, hogy „a szovjeteket kint tartsa, az amerikaiakat bent tartsa, s a németeket lent tartsa". Egy kicsit bővebben kifejtve a gondolatot, a szovjetek közép- és kelet-európai terjeszkedése félelemmel töltötte el a nyugatiakat, különösen azt követően, hogy a sztálini vezetés felmelegítette a kommunizmus exportjának elvét röviddel a második világháborút befejezése után. Az Egyesült Államok az első világháború után gyorsan kivonta a haderejét Európából, és leszerelte a fegyveres erőkben szolgálatot teljesítők döntő többségét. A második világháború után az amerikai vezetés hasonló terveket dédelgetett (egyfajta roosevelti örökségként), s a nyugat-európaiak, látva a hagyományos erők terén a szovjetek döntő fölényét, kizárólag amerikai segítséggel tudták elképzelni a kontinens nyugati felének hatékony védelmét. Végül élénken élt még az emberek emlékezetében az, hogy Németország meghatározó szerepet játszott mindkét világháború kirobbantásában, s hogy alig pár évvel korábban német katonák állomásoztak Skandináviától Ciprusig, s az Atlanti-óceán keleti partjaitól egészen a Volgáig. A NATO létrehozásával szinte egy időben újabb stratégiai vita kezdődött az amerikaiak és az európaiak között, s ebben a polémiában a britek újfent komoly biztonságpolitikai dilemma elé kerültek. Az amerikai „nagy stratégiai" elképzelések szerint az Egyesült Államok a szövetség nukleáris „kardját" jelentette, miközben az európaiak a „pajzsot" a perifériákon. Más szavakkal: mindez az európaiak teljes függését jelentette az amerikai nukleáris erőtől. A brit dilemma abban állt, hogy vagy az amerikaiakkal működnek együtt, és „független" brit nukleáris ütőerőre tesznek szert, vagy az európaiakkal az Egyesült Államok ellenében. Az európaiak, elsősorban Konrad Ádenauer német kancellár, egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a britekre, azzal érvelve, hogy egy új Európát kell építeni, s annak a biztonságát nem lehet kizárólagos érvénnyel az Egyesült Államok kezében hagyni.10 Az „új" Európára vonatkozó elképzelések az úgynevezett első enyhülés, azaz a }. V. Sztálin halálát követő években erősödtek meg. Az ez irányú gondolatok új erőre kaptak az 1956-os szuezi válságot követően. A Foreign and Commonwealth Office és akkori irányítója, Selwyn Lloyd arra a következtetésre jutott a közel-keleti kudarcot elemezve, hogy a „különleges kapcsolat" napja leáldozott.11 Ennek logikus következménye az úgynevezett európai opció lett volna; a nukleáris politika terén a technológia megosztása az európai szövetségesekkel. A brit védelmi minisztérium azonban azon az alapon ellenezte ezt a lehetőséget, hogy az Egyesült Királyság semmit sem nyerne, ugyanakkor elvesztené az angolszász katonai együttműködés jelentette biztonsági garanciát; más szavakkal, pontosan az Egyesült Államokkal való szorosabb biztonsági együttműködés kell hogy legyen a jövő útja. Harold Macmillan, az új brit miniszterelnök (1957-1963), aki a szuezi válságba belebukott Anthony Edent (1955-1957) váltotta, ugyancsak ellenezte a nukleáris technológia megosztását az európaiakkal, s ebben a politikájában hatékony segítséget kapott Washingtontól, amely kész volt Londont fokozottabb nukleáris együttműködéssel „kiengesztelni". 2005. tavasz-nyár 203
