Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
A brit biztonságpolitika ötven éve politika gyakorlatilag Churchill „köpenyéből" bújt ki 1945 után - függetlenül a mindenkori brit vezetők párthovatartozásától. Egy utóbbi időben tartott közvélemény-kutatás szerint a XX. század „legnagyobb britjének" tartott államférfi a brit külpolitika három „köréről" beszélt: az atlantiról, amely lényegében az amerikai-brit „különleges kapcsolatot" jelenti, az európairól és a nemzetközösségiről. Churchill stratégiai elképzeléseiben az atlanti kapcsolat került az első helyre; sokat idézik azt a Charles de Gaulle előtt tett megjegyzését, hogy ha a szigetországnak választani kell a „tenger" (az Atlanti-óceán) és a „szárazföld" (Európa) között, mindig az előbbi mellett fogja letenni a voksát. Továbbá számtalanszor kifejtette, hogy nem szándékozik végignézni a brit birodalom/nemzetközösség összeomlását. Európával kapcsolatban még a két világháború között megragadta a képzeletét Coudenhove-Kalergi grófnak egy páneurópai unióra vonatkozó javaslata. Az Európa egységével kapcsolatos legtöbbet idézett megnyilvánulása az 1946-ban Zürichben tartott beszéde, amelyben - hat hónappal a fultoni beszéd után - elfogadta Európa megosztottságát, s egy Németország és Franciaország partnerségén alapuló Nyugat-európai Unióról szólt. A beszéd - kimondatlan - vonatkozása az volt, hogy egy ilyen unió tehermentesíti az Egyesült Királyságot Európában; továbbá Churchill egyértelműen soha nem állt ki országa tagsága mellett egy ilyen közösségben. A brit államférfi nem támogatott semmilyen szupranacionális szerveződést a kontinensen, beleértve a tervbe vett de végül meg nem valósított Európai Védelmi Közösséget vagy a Szén- és Acélközösséget. Az Európai Védelmi Közösség gondolatát kezdetben a francia vezetés karolta fel a koreai háború kitörését követően, amikor Washington, többek közt, azt a következtetést vonta le az észak-koreai kommunista erők támadásából, hogy az egy kommunista „nagy terv" része, s esetleg csak a figyelmet kívánja elvonni a „fő fronttól", azaz Európától. Európa védelme azonban a németek aktív részvétele nélkül elképzelhetetlen lett volna; ugyanakkor a németek felfegyverzése teljességgel elfogadhatatlan volt a franciák számára. A düemmát Párizs az úgynevezett Pleven-terwel kívánta megoldani, amelynek értelmében a német egységeket alacsony, zászlóalj szinten integrálták volna egy „európai hadseregbe", azaz, megfosztották volna az önálló parancsnokságtól.5 Churchill, újfent csak mint „egyszerű" brit parlamenti képviselő (noha természetesen minden megnyilvánulásának sokkal nagyobb volt a súlya, mint amennyit „hivatalos" rangja jelentett), még korábban, az Európa Tanács előtt kijelentette, hogy támogatja „egy egységes parancsnokság alatt létrehozandó európai hadsereg azonnali életre hívását".6 Ám kormányra kerülve a konzervatív politikus már hallani sem akart arról, hogy az Egyesült Királyság netán csatlakozna egy ilyen nemzetek feletti szervezethez. Churchillnek egyrészt a saját kormányában is szembe kellett néznie az EVK ellenzőivel: Anthony Eden külügyminiszter és a Foreign and Commonwealth Ofßce (FCO) nem osztotta a miniszterelnök Európa iránti lelkesedését. Churchill maga pedig azért táncolt vissza, mert a véleménye szerint a franciák „alkotmányos" s nem egyszerűen katonai kérdésként tekintettek a javasolt közös vállalkozásra - ez 2005. tavasz-nyár 201
