Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
Magyarics Tamás pedig túl sok volt a pragmatikus brit külpolitikának.7 Továbbá, a francia elképzelések egyéb, London számára nagyon is kétes következményekkel jártak volna. Franciaország megpróbálta az Európai Védelmi Közösséget egy európai védelmi identitás létrehozására is felhasználni. Ennek elemeit jelentette volna egy európai parancsnoki struktúra, a katonai erő fölötti kizárólagos európai ellenőrzés, valamint az önálló nukleáris képesség. Az amerikaiak a kezdetektől fogva elutasították az elképzelésben rejlő duplikációt, és az EVK-t kizárólag a NATO-hoz képest alárendelt helyzetben lévő szervezetként lettek volna hajlandók elfogadni. Az amerikaiak az EVK-t az Európát fenyegető szovjet fenyegetésre adott válaszként, egy tartós francia-német megbékülés eszközeként, valamint a németkérdés rendezéseként fogták fel. Sőt Washington még nyomást is gyakorolt Londonra annak érdekében, hogy ilyen alapon vigye sikerre a védelmi közösség tervét. A brit és az amerikai vezetés még egy kérdésben egyetértett: Churchill hadszíntéri nukleáris fegyvereket kívánt telepíteni az NSZK területére, annak érdekében, hogy a rajnai brit hadsereg (British Army on the Rhine, BAOR) létszámát csökkenteni lehessen. A francia törvényhozás azután 1954-ben végleg leszavazta az Európai Védelmi Közösség létrehozására vonatkozó javaslatot, főleg azért, mert nem akarta, hogy a francia haderő idegen parancsnokság alá kerüljön. Ezt követően az Egyesült Királyság kezdeményező szerepet játszott a Nyugat-európai Unió létrehozásában a következő évben. Az unió olyan módon biztosította jelentős létszámú brit katonai erő állomásoztatását a kontinensen, hogy London szupra- nacionális keret nélkül vállalhatott szerepet Európa biztonságában. Ami pedig a már említett, 1946 elején elmondott fultoni beszédet illeti, Churchill azt fejtegette, hogy az Egyesült Államoknak kell a nyugati világ védelmét ellátó katonai erő alapját képeznie, míg az Egyesült Királyság a világ különböző pontjain található támaszpontjainak a szövetségesek céljaira való átengedésével járulhat mindenekelőtt hozzá a közös védelemhez.8 Az Európával kapcsolatos hivatalos brit biztonsági elképzeléseket (hiszen Churchill fentebb ismertetett nézeteinek nem kormányzati pozícióból adott hangot) először még a hagyományosnak mondható „Németország feltartóztatása" motiválta: a Franciaországgal kötött dunkerque-i szerződésnek még németellenes éle volt. 1948. márciusban azonban már a mindkét oldalon a közeljövőben elkerülhetetlennek látszó háborúból kiindulva csatlakozott London a brüsszeli egyezményhez.9 Sőt amikor a fegyveres összeütközés még valószínűbbé vált Nyugat-Berlin blokádjával, az Attlee-kormány (1945-1951) belegyezett abba, hogy az Egyesült Államok atombombák célba juttatására is alkalmas B-29-es repülőgépeket telepítsen a szigetországba (valószínűsíthetően a nukleáris fegyvereket nem telepítették a gépekkel együtt, a bombázók mindössze a nyomásgyakorlás eszközei voltak). A döntés újabb fontos következménnyel járt az Egyesült Királyság katonai biztonságpolitikájára, leegyszerűsítve fogalmazva: az ország az amerikai légierő „első számú repülőterévé" vált (1986. áprilisban például a Líbia elleni légitámadásoknál brit támaszpontokról szálltak fel az amerikai harci gépek). Végül, természetesen, az Észak- atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) 1949. április 4-i megalapításával az alapvető 202 Külügyi Szemle
