Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Győri Enikő: Tizenöt kísérlet a szuverenitásvesztés ellensúlyozására. Nemzeti parlamentek az Európai Unióban
Nemzeti parlamentek az Európai Unióban 2. A tagság kezdetétől legyen világos jogszabályi háttere a parlament integrációs szerepvállalásának. Amennyiben a törvényhozások integrációs feladatainak és jogosultságainak eró's jogi alapja van, nem lehet a parlament uniós szerepvállalását megkérdőjelezni, s a politika szereplői kötelesek annak megfelelően cselekedni (kevésbé van akkor kitéve a törvényhozás a mindenkori kormány jóindulatának, hogy az mennyi információhoz juttatja). Ez különösen a kevésbé konszenzusorientált politikai kultúrájú országokban fontos. A parlamenti kontroll tehát kevésbé lesz kitéve a napi politikának és az éppen fennálló erőviszonyoknak. Fontos az is, hogy alapos szakmai és politikai egyeztetés után a parlamenti pártok minősített többséggel (legalább kétharmaddal) fogadják el a szükséges jogszabályokat, hogy az előkészítő tárgyalások minden szereplője érezze a kérdés súlyát, annak érdekében, hogy ne kelljen rövid időn belül módosítani a normákat. A legfőbb garancia az, ha az alkotmányban, tehát a legmagasabb rendű jogszabályban rögzítik a törvényhozás jogát a teljes körű tájékozódáshoz és a konzultációhoz. Jó megoldás, ha az eljárás főbb mozzanatait külön törvényben, a részleteket pedig a házszabályban fektetik le. 3. A szuverenitásvesztés minimálisra csökkentésének módja: hatékony parlamenti kontroll- modell kiépítése Az integrációs ügyekben gyakorolt parlamenti ellenőrzés lényege az, hogy a törvényhozás szuverenitása a lehető legkevésbé sérüljön az uniós csatlakozással. Ez azon mód teremthető meg, ha a parlament megtarthatja korábbi jogalkotási és ellenőrzési jogosultságait. Egyrészt tehát a törvényhozási tárgykört érintő kérdésekben ex-ante kontrollt gyakorol (scrutiny) és meghatározza a kormány mandátumát (tanácsülés előtti meghallgatások) úgy, hogy biztosítja ugyanakkor a kormány számára a brüsszeli tárgyalásokhoz feltétlenül szükséges mozgásteret. Másrészt pedig folyamatosan nyomon követi a kormány tevékenységét, rendszeresen beszámoltatja a kormánytagokat, s él a parlamenti ellenőrzés minden lehetséges kontrolleszközével (bizottsági meghallgatások, kérdés, interpelláció, szükség esetén bizalmatlansági indítvány megfogalmazása). A parlamentek számára a döntő érv a hatékony ellenőrző rendszer kiépítése mellett az, hogy csak ezáltal tartható fenn a korábbi hatalmi egyensúly a demokrácia alapintézményei között; a parlamenteknek tehát nem az egyensúly saját javukra billentésére, hanem a potenciálisan elvesztett hatáskörök visszanyerésére kell koncentrálniuk. Ugyanígy érdemes a meglévő intézményeket, struktúrákat felhasználni; a már működők új pályára állításával kapcsolatban ugyanis mindig kisebb az ellenállás, kevesebb érdeket érint, mint ha valami teljesen újat, a megszokott politikai rendszertől idegent hoznak létre. A parlamenteknek tehát a fennálló bizottsági struktúrában egyszerűbb gondolkodniuk. A hatékony kontroll kiépítése filozófiájának - a fennálló hatalmi egyensúly és struktúrák megőrzésén túl - még egy döntő eleme van: fel kell hagyni azzal, hogy az uniós 2004. tavasz-nyár 81
