Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Győri Enikő: Tizenöt kísérlet a szuverenitásvesztés ellensúlyozására. Nemzeti parlamentek az Európai Unióban
Nemzeti parlamentek az Európai Unióban Az irányelvek átültetése. Fontos külön szólni arról, hogy a bemutatott parlamenti kont- rollmechanizmusok az uniós előterjesztésekre (legtöbb helyen a jogszabálytervezetekre) vonatkoznak, nem pedig a Brüsszelben már jóváhagyott döntésekre, jogszabályokra. Az. integrációs bizottságok a tagállamokban az előterjesztéseket vizsgálják (scrutiny), s nem pedig a kész irányelveket. Tehát amikor már a tanács által jóváhagyott irányelveket kell átültetni a nemzeti jogba, akkor a legtöbb tagállamban (Olaszország kivételével) a parlamentek EU-s testületéi már nincsenek érintve. Az irányelvek átvétele a nemzeti jogba a hagyományos parlamenti eljárás keretében történik, az illetékes szakbizottságok bevonásával. Ugyanez igaz az új uniós szerződésekre: amikor azok még csak tervezetek, az integrációs bizottságok foglalkoznak velük a törvényhozásokban, de amikor már mint ratifikálandó törvényjavaslat kerülnek a ház elé, akkor a szakbizottságokat, illetve a plenáris ülést illeti a véleménykifejezés, illetve a döntés joga. Több országban ugyanakkor a kormányt arra kötelezik, hogy éves rendszerességgel számoljon be a parlamentnek az irányelvek átültetéséről (például éves jelentés formájában). Az irányelv-átültetés a legtöbb országban rendeleti úton történik (ez lehet kormány- rendelet, miniszteri rendelet vagy - föderális államszerkezet esetén - a helyi hatóságok rendeletéi); az erős törvényhozási szerepvállalás e téren inkább a kivételek közé tartozik (gyakori a delegált jogalkotás). A közösséghez, illetve az unióhoz csatlakozó államok vagy külön törvényben, vagy a csatlakozási szerződés megerősítéséről szóló törvényben általában szabályozták az irányelvek átvételének kérdését. A parlamenti állásfoglalások sorsának nyomonkövetése. Szintén fontos megnézni, az egyes törvényhozások mennyire figyelik, mi történik az általuk megfogalmazott véleménnyel. Ha ugyanis a kormányt nem kötelezik arra, hogy számoljon be, tartotta-e magát a parlament véleményéhez Brüsszelben, akkor értelmetlenné válik az ellenőrzés. Ha nem kell visszajelezni, az szinte egyenértékű a szabad kézzel. Másrészt a kontrollba energiát fektető törvényhozásokat kell, hogy érdekelje, munkájuknak mi lett a végeredménye. Mindezek ellenére csak az erős kontrollal rendelkező dán, német és finn, a közepes odafigyelést meghonosító holland és svéd, a felkapaszkodó ír, valamint a gyenge luxemburgi parlament fektet hangsúlyt arra, hogy tájékozódjon állásfoglalásának „utóéletéről". A szintén erősen ellenőrző Egyesült Királyságban csak a fenntartás kapcsán figyelik a kormány tevékenységét, Ausztriában alkalmanként (csak a kötelező érvényű állásfoglalásokról és parlamenti határozat esetén), Franciaországban pedig a papíron létező lehetőségek ellenére a gyakorlatban szinte sohasem. A többi parlament egyáltalán nem kér visszajelzést állásfoglalásainak sorsáról. Ez rögtön megkérdőjelezi az általuk foganatosított kontroll komolyságát. Az integrációs testületek ülései és a titkovédelmi szabályok. Az alapos parlamenti odafigyelést megvalósító törvényhozások az érdemi munkavégzés érdekében hetente üléseznek. Ahol mind serutinyra, mind konzultációra sor kerül, erre mindenképp szükség van. A mindkettőt végző finn Nagybizottság például e két feladat teljesítése érdekében hetente két2004. tavasz-nyár 75
