Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Győri Enikő: Tizenöt kísérlet a szuverenitásvesztés ellensúlyozására. Nemzeti parlamentek az Európai Unióban
Győri Enikő szer is találkozik. A konzultációs joggal rendelkező' parlamentekben az EU-bizottságok üléseit a rákövetkező hét tanácsüléseihez időzítik. Ugyanakkor persze azt állítani, hogy ha egy testület hetente vagy még gyakrabban (Olaszország) összeül, akkor ott komoly kontroli-tevékenység folyik, merészség lenne. Azt azonban ki lehet jelenteni, hogy a havonta vagy rendszertelen időközönként tanácskozó integrációs bizottságok bizonyosan képtelenek az alapos ellenőrzésre. Az is látható, hogy a törvényhozások integrációs testületéinek többsége zárt ülés keretében tanácskozik, de igyekeznek a dokumentumokat nyilvánosságra hozni. Az is jellemző, hogy az ülések egyes részeit zárt ajtók mögött tartják, más témákat pedig nyilvánosan vitatnak meg. így a kormányok ismertethetik álláspontjukat a tárgyalási pozíció veszélyeztetése nélkül, és a közvélemény tájékozódáshoz való joga sem sérül. Az egyes törvényhozások megoldásai egyediek, s követik a nemzeti parlamenti hagyományokat (van, ahol a bizottsági ülések hagyományosan zártak vagy nyíltak). A plenáris ülések minden törvényhozás esetében érintettek, amikor az EU alapító szerződéseinek reformjáról van szó, azaz új szerződést kell megerősíteniük. Minden házban van továbbá lehetőség arra, hogy integrációs témában interpelláljanak, kérdést tegyenek fel a képviselők. Ezekhez az eszközökhöz azonban eltérő mértékben folyamodnak a tagállami honatyák. Mindezen túlmenően a plénumoknak különböző elvi lehetőségeik vannak arra, hogy EU ügyekkel foglalkozzanak, s az is változik tagállamonként, hogy az elvi lehetőséggel a gyakorlatban melyik plénum hogyan él. A plénumokat egyetlen tagállam törvényhozása sem rekeszti ki a folyamatból. Egyedül a finn törvényhozás plenáris ülése nem hozhat határozatot EU-ügyekben,12 az összes többi elvileg jogosult rá. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenhol rendszeresen élne is a plénum e felhatalmazással. Az erős modellt meghonosító parlamentekben azonban a munka nagy részét, beleértve a törvényhozási álláspont megfogalmazását, az integrációs bizottságok végzik, nem pedig a más kérdésekkel amúgy is túlterhelt, rugalmatlanabb alkalmazkodóképességű és hosszabb reakcióidejű plenáris ülés. Egy bizottságot mindig könnyebb mozgósítani, mint a plénumot, s egy bizottság mindig is jobban tud idomulni a sokszor kiszámíthatatlan brüsszeli ügymenethez. A gyenge kontrollú parlamentek, ahol az integrációs bizottságok önmagukban nem dönthetnek, és nem összegezhetik a törvényhozás véleményét, ki vannak téve annak, hogy munkájuk (jelentéskészítés, határozati javaslat megfogalmazása) végül is eredménytelen marad, mert a plenáris esetleg napirendre sem tűzi a kérdést. A plénumok tehát eddig sem voltak az Európa-politika fő alakítói, s a jövőben sem valószínű, hogy azok lennének. A plenáris ülések hagyományos kontroli-eszközeivel (interpelláció, kérdés) a képviselők általában ritkán élnek, s bizalmatlansági indítvány megfogalmazása sem gyakori esemény az integrációs politika kapcsán. Az azonban nem volna kívánatos, ha a fejlődés iránya a plénum kizárása lenne, hisz akkor csak kevesek ügye lehetne az európai integráció a törvényhozásokban. A nyílt vitákra (kerüljön azokra sor az Európai Tanács 76 Külügyi Szemle
