Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 3-4. szám - NEMZETKÖZI BIZTONSÁG - Keller Krisztina: Az Újraegyesült Németország növekvő nemzetközi biztonságpolitikai szerepvállalása a Bundeswehr "out-of-area" bevetéseinek tükrében
Az újraegyesült Németország növekvő nemzetközi biztonságpolitikai szerepvállalása mi gondolkodástól való búcsúhoz vezetett. A visszatérő hatalmi paranoia problémáját a hidegháború a maga strukturális rendjével, - legalábbis átmenetileg megoldotta: Németország két ideológiai részre való szakadását követően az NSZK és az NDK ellenséges táborokba került. 1945 után a győztes hatalmak félreérthetetlenül tudtukra adták a nyugatnémeteknek, hogy lejárt az aktív nagyhatalmi politika ideje. A Német Szövetségi Köztársaság kormányai maguk is tisztában voltak azzal, hogy a megosztott világ határán elhelyezkedő köztársaság rá van szorulva az atlanti szövetség katonai erejére és védelmére. Ehhez a biztonsági garanciához kezdettől fogva politikai, katonai és gazdasági előírások és feltételek kapcsolódtak. A jelentős külpolitikai irányváltások - mint például az 1969-1973 között megvalósult új keleti politika - csak a nyugati hatalmak egyetértésével válhattak valóra. A kétpólusú rendszer megszűnésével ismét felmerült a kérdés: megismétlődik-e 1990 után a történelem azzal, hogy Németország ismét túl naggyá és befolyásossá válik európai szomszédai számára? Németország ma egyáltalán nem akar másokat dominálni, s „aszimmetrikus" hatalmi potenciálja miatt nincsen meg az ereje sem a hegemón hatalom eléréséhez. Gazdaságilag rendkívül erős, ám katonailag semmivel sem tűnik ki többi szövetségese közül. Ráadásul gazdasága sem sebezhetetlen: az európai integrációba való beágyazottsága miatt a német eredményesség nagymértékben függ a többi tagállam gazdaságának állapotától, kereskedelmi államként pedig rá van szorulva mások jólétére. Ha megpróbálná az Európai Uniót dominálni, azzal végeredményben a saját hatalmi bázisát ásná alá. Kétségtelen azonban, hogy a mai Németország elérte azt a „kritikus tömeget", amely aggodalmat válthat ki szomszédaiból. A hatalom ugyanis nem csupán képességekről, szándékokról, hanem a mások által való érzékelésről is szól. Az Európai Unión belül úgy merül fel a kérdés, hogy milyen erőegyensúly alakul majd ki Franciaország, Nagy-Britannia, valamint a kontinentális hatalom Németország között: előfordulhat-e, hogy az elsőként említett országokban felébred az alárendeltség érzése, miközben a németekben eluralkodik a túlzott önbizalom? Ha az újraegyesítés körüli európai félelmeket tekintjük, majd számításba vesszük, hogy kizárólag az USA támogatta fenntartások nélkül a német egység ügyét (Washingtonnak nyilvánvalóan semmi félnivalója nem volt az alacsonyabb súlycsoportba tartozó Németországtól), akkor a kérdés felvetése feltétlenül jogos. Fontosnak tartom azonban hangsúlyozni, hogy Németország maga is idézett elő olyan helyzeteket, amelyek szövetségesei „gyanakvását" és „rosszallását" vonták maguk után. Gondoljunk csak például Horvátország és Szlovénia elsőkénti elismerésére. E lépés ellen az NSZK valamennyi szövetségese tiltakozott: annak ellenére, hogy az EK tagállamai a két ország 1992. január 15-ig megtörténő közös elismerésében állapodtak meg, Bonn már 1991. december 23-án diplomáciai elismerésben részesítette azokat. Az előrehozott döntés (amelyet Franciaország, Nagy-Britannia, az USA és az ENSZ is ellenzett), Genscher 2004. ősz-tél 195
