Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)

2004 / 3-4. szám - NEMZETKÖZI BIZTONSÁG - Keller Krisztina: Az Újraegyesült Németország növekvő nemzetközi biztonságpolitikai szerepvállalása a Bundeswehr "out-of-area" bevetéseinek tükrében

Az újraegyesült Németország növekvő nemzetközi biztonságpolitikai szerepvállalása mi gondolkodástól való búcsúhoz vezetett. A visszatérő hatalmi paranoia problémáját a hidegháború a maga strukturális rendjével, - legalábbis átmenetileg megoldotta: Németország két ideológiai részre való szakadását követően az NSZK és az NDK el­lenséges táborokba került. 1945 után a győztes hatalmak félreérthetetlenül tudtukra adták a nyugatnémeteknek, hogy lejárt az aktív nagyhatalmi politika ideje. A Német Szövetségi Köztársaság kormányai maguk is tisztában voltak azzal, hogy a megosztott világ határán elhelyezkedő köztársaság rá van szorulva az atlanti szövetség katonai erejére és védelmére. Ehhez a biztonsági garanciához kezdettől fogva politikai, katonai és gazdasági előírások és feltételek kapcsolódtak. A jelentős külpolitikai irányváltások - mint például az 1969-1973 között megvalósult új keleti politika - csak a nyugati ha­talmak egyetértésével válhattak valóra. A kétpólusú rendszer megszűnésével ismét felmerült a kérdés: megismétlődik-e 1990 után a történelem azzal, hogy Németország ismét túl naggyá és befolyásossá vá­lik európai szomszédai számára? Németország ma egyáltalán nem akar másokat dominálni, s „aszimmetrikus" hatal­mi potenciálja miatt nincsen meg az ereje sem a hegemón hatalom eléréséhez. Gazdasá­gilag rendkívül erős, ám katonailag semmivel sem tűnik ki többi szövetségese közül. Ráadásul gazdasága sem sebezhetetlen: az európai integrációba való beágyazottsága miatt a német eredményesség nagymértékben függ a többi tagállam gazdaságának ál­lapotától, kereskedelmi államként pedig rá van szorulva mások jólétére. Ha megpróbál­ná az Európai Uniót dominálni, azzal végeredményben a saját hatalmi bázisát ásná alá. Kétségtelen azonban, hogy a mai Németország elérte azt a „kritikus tömeget", amely aggodalmat válthat ki szomszédaiból. A hatalom ugyanis nem csupán képessé­gekről, szándékokról, hanem a mások által való érzékelésről is szól. Az Európai Unión belül úgy merül fel a kérdés, hogy milyen erőegyensúly alakul majd ki Franciaország, Nagy-Britannia, valamint a kontinentális hatalom Németország között: előfordulhat-e, hogy az elsőként említett országokban felébred az alárendeltség érzése, miközben a németekben eluralkodik a túlzott önbizalom? Ha az újraegyesítés körüli európai félelmeket tekintjük, majd számításba vesszük, hogy kizárólag az USA támogatta fenntartások nélkül a német egység ügyét (Washing­tonnak nyilvánvalóan semmi félnivalója nem volt az alacsonyabb súlycsoportba tarto­zó Németországtól), akkor a kérdés felvetése feltétlenül jogos. Fontosnak tartom azon­ban hangsúlyozni, hogy Németország maga is idézett elő olyan helyzeteket, amelyek szövetségesei „gyanakvását" és „rosszallását" vonták maguk után. Gondoljunk csak például Horvátország és Szlovénia elsőkénti elismerésére. E lépés ellen az NSZK vala­mennyi szövetségese tiltakozott: annak ellenére, hogy az EK tagállamai a két ország 1992. január 15-ig megtörténő közös elismerésében állapodtak meg, Bonn már 1991. december 23-án diplomáciai elismerésben részesítette azokat. Az előrehozott döntés (amelyet Franciaország, Nagy-Britannia, az USA és az ENSZ is ellenzett), Genscher 2004. ősz-tél 195

Next

/
Thumbnails
Contents