Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Tóth Kristóf: Az Európai Unió helye az új világrendben
Az Európai Unió helye az új világrendben 1991 őszéig Nyugat-Európa és az Egyesült Államok egyaránt arra törekedett, hogy megőrizze a status quót, és meggátolja Jugoszlávia szétesését. 1991 májusában Jacques Delors, a bizottság akkori elnöke Jugoszláviába utazott, hogy Ante Markovié miniszter- elnöknek egy „jugoszláv Maastrichtról" szóló, valuta- és vámunión alapuló tervét támogatásáról biztosítsa. A javaslat azonban már túl későn érkezett ahhoz, hogy bármi konkrét eredményt érjen el a nacionalista logika bűvöletébe került jugoszláv politikai elit köreiben. Ugyancsak Jugoszlávia egyben tartása érdekében nyilatkozott Poos luxemburgi külügyminiszter (ekkor az EK soros elnöke) és Bush amerikai elnök is. Bush a WEU1992. júliusi konferenciáján úgy foglalt állást, hogy az Egyesült Államok bár támogatni fogja a humanitárius akciókat a régióban, de amerikai szárazföldi csapatok nem vesznek részt e műveletekben, tekintettel arra, hogy ez inkább európai ügy. A luxemburgi külügyminiszter pedig épp Ljubljanában fejtegette, hogy egy önálló Szlovénia túl kicsi és életképtelen képződmény lenne. (Kicsit abszurd, hogy a négyszáz- ezres lakosú Luxemburg egyik vezetője tartotta a kétmilliós Szlovéniát túl kicsinek a függetlenségre.) Nem véletlen hát, hogy a nyilatkozatokat a jugoszláv (szerb) vezetés egyenesen biztatásnak értelmezte ahhoz, hogy a szövetségi haderőt bevesse mind Szlovéniában, mind pedig Horvátországban. Nem segítette a tagállamok egységes álláspontjának kialakulását a Badinter-bizottság sem, hiszen a németek bejelentették, hogy el fogják ismerni Horvátország függetlenségét. Ezt viszont különösen Franciaország nehezményezte, s azzal vádolta Bonnt, hogy újból egyoldalúan közép-európai befolyásának növelésére törekszik. Ezek után ismerték el 1992 januárjában az EK-álla- mok Szlovénia és Horvátország önállóságát, a független Bosznia elismerését pedig a Badinter-bizottság ajánlására egy népszavazás eredményességéhez kötötték. Az EU „egyenlő távolság tartása" a konfliktusban álló felektől gyakorlatilag az egyetlen komoly haderővel rendelkező félnek, Szerbiának kedvezett, s 1992-ig kellett várni arra, hogy Brüsszel megnevezze felelősnek Milosevic Szerbiáját. Olyan intézkedések megtételére viszont nem volt hajlandó, amelyeknek konkrét eredményei lettek volna: a humanitárius segítségnyújtás a tényleges politikai lépések helyettesítésére szolgált. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy 1993 decemberéig a görög ellenkezés miatt az EK nem ismerhette el Macedóniát, s akkor is csak Athén nélkül tette ezt meg. Ez a politika s Macedónia egyoldalú görög blokádja ugyancsak hozzájárult a térség destabilizációjához. Nyugat-Európa vezető hatalmai a jugoszláv konfliktust - hasonlóan az amerikai diplomáciához - veszélyesnek ítélték ugyan, de nem olyasminek, ami veszélyeztetné lét- fontosságú érdekeiket. 1992 júliusában Major angol miniszterelnök azt fejtegette egy Lord D. Owenhez, az EU balkáni főmegbízottjához írt levelében, hogy az angol kormány ugyan részt vehet a diplomáciai és a békefenntartási erőfeszítésekben, de egy közvetlen katonai akciót nem támogatna: „Nem egy hagyományos háborúval, nem egyetlen ellenféllel, egy pontos frontvonallal és azonosítható célokkal állunk szemben. 2004. ősz-tél 99
