Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Tóth Kristóf: Az Európai Unió helye az új világrendben
Tóth Kristóf Nem találok támogatást a parlamentben vagy a közvéleményben olyan műveletekhez, amelyek hosszú időre jelentős brit erőket kötnének le egy nehéz és veszélyes terepen." Sőt mivel az európaiak elsősorban polgárháborúnak tekintették a folyamatot, amelyben az etnicitás és a versengő nacionalizmusok játszották a főszerepet, ezáltal elmosták a támadó (szerb) és a megtámadottak (szlovénok, horvátok, bosnyákok) közötti különbségeket, s úgy vélték, hogy olyan politikai rendezést kell találniuk a konfliktusra, amely egyaránt elfogadható a szerbek, a horvátok és a muzulmánok számára. E megközelítésbe elvileg belefért Nagy-Szerbia léte és Bosznia felosztásának gondolata egyaránt. Mivel az UNPROFOR keretében elsősorban brit és francia alakulatok voltak a helyszínen, Párizs és London közvetlenül volt érdekelt abban, hogy megakadályozzon minden olyan katonai intervenciót, amely egységeiket veszélybe sodorhatta volna. Ráadásul minden katonai természetű európai megfontolás mögött - s ez érvényes az EU- és az EBEÉ-tervezetekre is - az a megfontolás rejtőzött, hogy a tervezők tisztában voltak azzal, hogy nem áll rendelkezésükre elégséges infrastruktúra - légi szállító kapacitás, felderítés, gyors reagálású erők stb. - egy nagyobb katonai művelethez. Az európaiak békefenntartást preferáló és az amerikaiak békekikényszerítést javasló vitáinak 1995 augusztusában, a szarajevói piac elleni aknatámadás vetett véget. Az ENSZ-mandátum alapján a NATO légicsapásokkal kényszerítette a szerbeket (1995. szeptember 20.) tárgyalóasztalhoz. A daytoni béketárgyalásokon azonban tovább folytatódott a marakodás nemcsak az európaiak és az amerikaiak között, de az uniós tagállamok között is. Richard Holbrooke22 amerikai diplomata - az európaiak részvételét taglalva - így emlékezett vissza: „Ami a legjobban zavart bennünket, az az Európai Unió álságos magatartása volt. Az EU igen magas funkcióba kinevezett egy kiváló képességű volt miniszterelnököt [Carl Bildt svéd diplomatáról van szó], de rögtön alá is ásta tekintélyét és szűkre szabta hatáskörét, majd pedig bennünket hibáztatott a tárgyalások során kialakult súrlódásokért." Az igazság az, hogy az uniónak nem volt szabályos delegációja Daytonban. Carl Bildt ugyan elvben az Európai Unió Jugoszlávia-konferenciájának társelnökeként jelent meg az amerikai támaszponton, de valójában nem képviselte az integrációs szervezetet, amelynek egyébként sem volt kidolgozott álláspontja a boszniai helyzet rendezéséről. Helyette egy „nagyhatalmi koncertet" idéző - amerikai, orosz, brit, francia és német delegációkból álló - úgynevezett összekötő csoport ragadta magához a kezdeményezést, melynek európai tagjai közül kettő, Pauline Neville-Jones brit és Jacques Blot francia diplomaták négyszemközt közölték Holbrooke-kal, hogy a svéd politikus nem képviseli országaikat. Az említettekből úgy tűnik, az európaiak csak arra voltak jók, hogy a külvilág számára demonstrálják az Egyesült Államok és Európa egységét, miközben - Holbrooke visszaemlékezése szerint - folytonos okvetlenkedésükkel és egymás közötti nézeteltéréseikkel jóformán mindig csak bajt okoztak. Úgy tűnik, hogy a boszniai háború tapasztalataiból és a háborút lezáró daytoni békeszerződésből levonható tanulságok is „elkerülték" az amszterdami szerződésről 100 Külügyi Szemle
