Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Csaba László: Stratégiaváltás az orosz külpolitikában
Stratégiaváltás az orosz külpolitikában a külpolitika a Putyin-korszak új nemzettudatának felépítésében. Az írás értelemszerűen csak az orosz Európa-politikára terjed ki, annak ellenére, hogy az 1945-91 közti időszakot az Egyesült Államokkal folytatott katonai versengés határozta meg. Az azonban biztos tévútra vinne, ha egy jó évtizede letűnt kétpólusú világrend logikájából próbálnánk megérteni azt a kérdést, ami a mára és a holnapra vonatkozik. A birodalmi szakasz (1953-1991) Az 1947. évi békeszerződések megkötésének időpontjára már nyilvánvalóvá vált a háborús koalíció felbomlása. Az olasz és a francia kommunistákat kiszorították a kormányból, a görög polgárháborúba a királypártiak oldalán beavatkoztak az angolok, Iránban pedig - az atomfenyegetéssel élve - az amerikaiak elérték a szovjet csapatok kivonását. Európa a globális játszma egyik színterévé fokozódott le, s ennek keretében értelmeződött át radikálisan - a „finlandizálástól" eltérő tartalommal - a jaltai egyezmény. Oroszország kimaradt az IMF és a Marshall-terv adta újjáépítési keretekből, ami a birodalmi elzárkózást és a szövetségesek egységes terv szerinti átalakítását tette meghatározó irányzattá. Noha 1947-ig a magyar - és a többi közép-európai - kommunisták a tőkekisajátítás száraz útjáról, a többpárti népi demokráciáról szónokoltak, a birodalmi logika és az egységesítés szempontja határozta meg a történteket. Oroszország számára az 1947-53 közti időszak a totális szembenállás időszaka, ahol Nyugat-Európa csupán az Egyesült Államok egyfajta nyúlványaként maradt érdekes. Önálló Európa-politikát Oroszország nem vagy csak az Egyesült Államok terveire történő reagálás formájában folytatott. A meghatározó vonal a nyugati szövetségi rendszer fellazítása, a nem is olyan rejtett - a német szocdemeknél pl. 1958-ig a pártprogram szintjén élő - semlegességi törekvések felkarolása, a kétoldalú viszony és az ebben érvényesülő differenciálás (a „különleges kapcsolat" ígérete német, francia és brit viszonylatban) volt. Ebben a keretben aligha kérdéses, hogy 1956-ban és azt követően a NATO államok keleti határainak védelme csak taktikai atomfegyverekkel volt megoldható, vagyis bármely európai katonai összecsapás a civilizációt veszélyeztető atomháborúba torkollhatott volna. „Ez a katonai tény húzódott meg a Nyugat politikája mögött, minden más szempontot maga mögé szorítva" - állapítja meg Király Béla vezérezredes, az 56-os nemzetőrség parancsnoka (Király, 2003.18. o.). Oroszország az 1970-ig terjedő időszakban Nyugat-Európát lényegében hadászati szempontból közelítette meg. Ezért ajánlották fel 1952-ben a keletnémet bábállamot Nyugat-Németország demilitarizálásáért, a NATO-ból történő kiszakításáért. Ez - az 1955-ös békeszerződéskor is felvetett, majd egészen 1970-ig napirenden tartott megközelítés - világosan jelezte a korabeli szovjet külpolitika által hangoztatott forradalmiinternacionalista elvek alárendelt voltát a hadászati szempontokhoz képest. 2004. tavasz-nyár 101
