Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Csaba László: Stratégiaváltás az orosz külpolitikában
Csaba László Az 1970-ig terjedő időszak legfontosabb eseménye kétségtelenül a nyugat-európai integráció kibontakozása volt. Az Európai Szén- és Acélközösséggel induló kezdeményezéseket mindkét nagyhatalom hajlamos volt pusztán a védelmi együttműködés eszközeként - a korabeli zsargonban a NATO gazdasági pilléreként - tekinteni. Ebből következőleg a korabeli szovjet álláspont - amelyet nem kis részben a korszak nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó elemzői fejtettek ki - az EGK elutasítására épült, mesterkélt és a nemzeti szuverenitást veszélyeztető képződményként láttatva az integrációt. Ehhez képest akár meglepőnek is mondható, hogy épp Anglia 1973-as belépése után volt egyfajta hangsúlyváltás. Bár Nagy-Britannia a mai napig is Európa egyetlen ütőképes hadseregével és atomfegyverrel is bíró nagyhatalma, az angol csatlakozás már az enyhülési politika időszakára esett. Az enyhülés - „az osztályharc folytatása más eszközökkel" - arra irányult, hogy az irreálisnak bizonyuló expanziós tervek feladásáért cserébe a de facto már 1947-ben átértelmezett Jaltát „történelmi realitásként" de jure is elismertessék. Ez a törekvés - az Egyesült Államokkal 1972-74 közt megenyhült viszony hatására - 1975-re sikerrel zárult, a helsinki záróokmány elismerte a határok sérthetetlenségét és a be nem avatkozás elvét. Ebben az összefüggésben az orosz külpolitika Európa ügyeiben a tagállami ellentétek kijátszására épült. Az Európai Bizottság külkapcsolati jogosítványainak megkérdőjelezése vagy a szabadkereskedelmen túlmutató integrációs formák kárhoztatása, a re- gionalizmussal szemben az összeurópai együttműködés és a hosszú távú kooperációs egyezmények felkarolása jelentette az ellenstratégiát. Az 1975-78 közti időszakot sajátos kettősség jellemezte. Egyfelől az orosz külpolitika tudomásul vette azt, hogy a szövetséges rezsimek némelyike, főképp a keletnémet, de a magyar is, gazdaságilag rá van szorulva az EGK-val történő együttműködésre. A keletnémet állam számára életbe vágó volt a korabeli alkotmány- és jogértelmezésükkel szemben álló „belnémet" státus megőrzése, és az ezen keresztül az egy keleti márka = egy nyugati márka árfolyamból adódó támogatás, valamint a Nyugat-Berlin ellátásáért kapott nem csekély összeg megőrzése. Magyar részről főképp az EGK mezőgazdasági, textil- és acélpiacára való bejutás volt fontos, aminek biztosítására Budapest 1978-ban csaknem teljes körű kereskedelmi megállapodást kötött az EGK-val. Mindkét törekvés élesen szemben állt a szövetségesek külkapcsolatait a Kreml irányítása alá vonni kívánó korabeli moszkvai törekvésekkel. A legjobb - legmesszebb menő - elképzelés a KGST-t kívánta volna külkapcsolati jogosítványokkal felruházni - ez a korabeli hivatalosság részéről is kemény ellenállásba ütközött, bár még ezt is meglehetősen bizantinus nyelven merték csak előadni (Szita, 1976).2 1979 decemberében a Szovjetunió megszállta Afganisztánt,3 amivel felrúgta a jaltai és a helsinki területmegosztási egyezményeket, s ezzel 1985-ig egyfajta „új jégkorszak" köszöntött be. A szovjet-orosz külpolitika sajátos dilemmával szembesült. Egyfelől az elmélyülő Európai Közösség kimondottan veszélyesnek tűnt, hiszen külkapcsolatai102 Külügyi Szemle
