Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Görömbei Sára: Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény - dokumentumok, tanulmányok, publicisztika
Könyvekről képzett munkásoktól az orvosokig, mérnökökig és egyetemi tanárokig! Akik munkájukkal valamennyien Magyarországnak hajtottak és hajtanak hasznot, felnevelésük, taníttatásuk és szakképesítésük pedig egy fillérjébe se került a magyar államnak." Kis János a magyar kérdés rendezésének liberális elgondolása mellett érvel, mely „a többséghez való közeledésben, a szívós bizalom építésben" látja a megoldást. Eszerint a magyar kisebbségek belső összetartozását és határokon átívelő kötődéseit is oly módon kell óvni és ápolni, hogy ez ne akadálya, hanem elősegítője legyen a másik távlati célnak: annak, hogy a kisebbségi magyarok országukban hazát, a többség tagjaiban polgártársakat találhassanak. Kis János kifejti, hogy „Hiába zárkózik be önmagába a kisebbség, életét akkor sem a virtuális magyar hazában fogja élni, hanem a szülőföldjén, többségi szomszédai között. Velük kell elfogadtatnia szervezetei, intézményei lét- jogosultságát. Őket kell rávennie, hogy nyugodjanak bele a kétnyelvű utcanévtáblák, kétnyelvű hivatalok gyakorlatába. Az ő adógarasaikat kell elnyernie az állami magyar iskolák, főiskolák, egyetemi karok, esetleg egyetemek működtetéséhez. Az állandósult ellenségeskedés légkörében a papíron kivívott engedmények is kiüresednek. Növekszik a kisebbség tagjaira nehezedő asszimilációs nyomás. (...) a bezárkózás politikája nacionalista szempontból is irracionális." A magyar állam szerepvállalását illetően Kis azt javasolja, hogy először az állam a klasszikus egyéni jogokat próbálja elfogadtatni a többséggel, és csak ezek begyakorlása után álljon elő a kollektív jogokkal, a határon túli magyarok támogatásában viszont éppen fordítva: a magyar kisebbségi szervezeteknek és intézményeknek biztosított - nem jogként igényelhető - támogatásoktól kell eljutnia a magyar ajkú állampolgároknak egyénenként nyújtott támogatási formákig. A probléma megoldásának kulcsát Kántor Zoltán a kisebbségi intézményekben látja, és rámutat arra, hogy a kisebbségvédelem biztonságpolitikai megközelítése nem elégséges: „Az állam és a nemzeti kisebbségek közötti viszonyban nem egyszerűen arról van szó, hogy a kisebbségek egyszerűen megőrizni akarják nyelvüket és kultúrájukat (természetesen azt is), hanem meg akarják teremteni azokat az intézményeket, kereteket, amelyek biztosítják a nemzeti kisebbségek fennmaradását és prosperálását. Ha csupán a megőrzésről lenne szó, az a lassú, de biztos asszimilációt eredményezné. Ezért a kisebbségek számára nem elégséges a jelenlegi kisebbségvédelmi szabályozás. Az külön kérdés, hogy az állami álláspontokat előtérbe helyező EU-s kisebbségvédelmi politika gyakorlatilag nem a kisebbségek szemszögéből, hanem az elképzelt stabilitásra tekintettel határozza meg a kisebbségi jogokat." Kántor szerint az európai kisebbségvédelem nem tekinti összefüggéseiben a kérdést, mert a kisebbség mint védelemre, támogatásra szoruló csoport jut szerephez, de a kisebbségek belső dinamikájáról, az általuk folytatott politikának a jogosultságáról nincs szó. így arra vonatkozóan sincs semmilyen támpontunk, hogy egy nemzeti kisebbség milyen intézményeket, (kollektív) jogokat követelhet annak érdekében, hogy megőrizhesse identitását. 252 Külügyi Szemle
