Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 3. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pankovits József: Külkapcsolatok és korértelmezés a magyar-olasz viszony 1956 utáni tapasztalata alapján
Külkapcsolatok és korértelmezés: a magyar-olasz viszony 1956 után tés érdemi része mutatja, hogy miközben olasz és szovjet politikusok között lényeges politikai problémákról párbeszéd folyt, ugyanazokban a napokban a magyar külügyminiszterrel szemben olasz partnere durván udvariatlan és elutasító volt. Pella, ha elfogadta Kozirjev ebédmeghívását, minden további nélkül találkozhatott volna magyar kollegájával. A dolog tehát mindenképpen visszás, hiszen a „magyar ügy" miatt a szovjet politika képviselőjét - ha lehetséges - még durvább diszkriminációban kellett volna részesítenie. Kitűnik ebből a külpolitikában igencsak jellemző egyébként kölcsönösen elfogadott zsinórmérték megkerülése: az egyik érdeknél fontosabb lehet egy másik, illetve a vis maior felülüthet politikai, netán ideológiai sémákat. Továbbhaladva ebben a gondolatmenetben, az epizód paradigmajelleggel viszonylik a kor értelmezésének problematikájához: Olaszország a hazánk elszigetelését célzó, az atlanti szövetségi rendszerben kijelölt kötelező feladatokat gyakorlatilag teljesítette, azonban a Szovjetunióval már nem akart tengelyt akasztani, mert kapcsolataiban a vele szemben álló tömb nagyhatalmával nem kívánta magát kényelmetlen helyzetbe hozni. Az olasz magatartásban jól érzékelhető a kétpólusúan berendezett világrend egymásrautaltsága és korparadigmakénti politikai, gazdasági, kulturális szükséglete, ami a későbbiekben a Kelet-Nyugat párbeszéd és a sokoldalú kapcsolatrendszer megszilárdulásában masszívan testet öltött, és olyan nemzetközi viszonyokat teremtett, melyek között évtizedeken át Európában és a világ nagy részén kiszámítható, nukleáris világháborútól mentes biztonság uralkodott. Ez a kor javára írandó, és a világméretű „közjó" ellen tudatosan vagy tudattalanul vétők pedig jószerivel a kalandorság hibájába estek. 1956 tudatosan politizáló magyar személyiségei sem menthetők fel ez alól, jóllehet a Ráko- si-féle rendszerrel szembeni társadalmi indulat és lázadás - öntudatlan formájában is - olyan mérvű volt, hogy attól tudatos politikus nem függetleníthette magát. Ezek a talán eddig nem kellően megvilágított belpolitikai összefüggések, illetve kapcsolatuk a nemzetköziekkel árnyaltabb elemzést, tisztázó vitákat érdemelne. Vita tárgya lehet az, hogy 1956 problematikájának nyugati kezelésében - a forradalom lefolyásában és közvetlen utóéletében - az alapvetően kétpólusú világ, a kor paradigmája mennyiben, milyen módon fejtette ki hatását. Részemről azt hangsúlyoznám, hogy igen jelentős mértékben, meghatározó súllyal; annak ellenére, hogy természetesen még a kisebb horderejű események is betölthetik szakítópróba-funkciójukat, azaz alkalmasak lehetnek az adott viszonyok megváltoztathatóságának tesztelésére, akár a status quo megváltoztatására is; 1956 mégis - tíz évvel a teheráni-jaltai világrend kialakítása után - erre nem a legjobb pillanat volt. Az akkori teszteredmények nyomban, illetve később (főleg 1990 után) számos spekuláció alapjául szolgáltak. A spekulációk a Nyugat beavatkozásának lehetőségét latolgatták. Az 1956 nemzetközi problematikájáról szóló dokumentumok és tanulmányok bizonyítják, hogy a szovjet befolyási övezeten belül lezajlott magyar események, eltekintve azok propagandisztikus megnyergelésétől, érdemi politikai részükben és a szovjet érde2003. ősz 185
