Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 3. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pankovits József: Külkapcsolatok és korértelmezés a magyar-olasz viszony 1956 utáni tapasztalata alapján
Pankovits József keket veszélyeztetően a Nyugat szemléletében és kezelésében közömbösek maradtak. A tézist szépirodalmi példák is illusztrálják. Kertész Imre elbeszélése például (Az angol lobogó) a brit zászló oltalma alatt elszáguldó autóból kinyújtott kesztyűs kéz semmibe vesző látványát írja le, amint a fegyveresekkel szegélyezett budapesti utcán integetve válaszol a támogatást kérő, tapsoló tömegnek. A fegyveresek lefegyverzése ezután és a forradalom felszámolása az elmaradt külső segítség miatt rövid időn belül megtörtént, és erre az egyedüli magyarázat az adott nemzetközi helyzet kontextusában keresendő. Nagy Imrének és társainak 1958. június 16-i kivégzése átmenetileg tovább hűtötte a kétoldalú magyar-olasz kapcsolatokat, noha ez majdnem kimerült abban, hogy Budapest és Róma külügyi szervei keresztbe üzentek egymásnak Simó Gyula követi agré- ment-ja tárgyában: a magyar követség június 20-án, miután elhangzott a kivégzéseket élesen elítélő parlamenti beszéd Pella részéről, tiltakozó nyilatkozatot adott át az olasz külügyminisztériumnak, jelezve egyúttal, hogy semmisnek tekintik a Simónak kért agrément-t, mire az olasz fél egy nappal korábbi dátumozással eljuttatta válaszát, mely szerint felfüggesztik a „szóban forgó kérés elintézését".7 Az üzenetváltás korértelmezéshez kapcsolódó utóhangja: Simó Gyula szeptember végén - mintha mi sem történt volna - az agrément minden rekvizitumával együtt elfoglalta állomáshelyét Rómában. Giovanni Gronchi olasz köztársasági elnök Simó megbízólevelének átvételekor - a formaságokat követő magánbeszélgetésben - a követ jelentése szerint úgy értékelte a kialakult helyzetet, hogy „elmúltak azok az idők",8 amelyek közepette a magyar-olasz kapcsolatoknak stagnálniuk kell. Magánbeszélgetés ide vagy oda, egy államelnöki nyilatkozat nyugati kereszténydemokrata politikus szájából még a követ tolmácsolásában sem hangozhatott el csak úgy a „levegőbe". A kijelentés kikövetkeztethető tartalma beleilleszkedett a gazdasági szükségletekből fakadó olasz külpolitikai mozgásirány keleti orientációjába. A fellendülő, gazdasági „csodát" élő Olaszország exportképessége rohamosan növekedett. Az exportfeleslegeket új külpiacokon kellett realizálni, és az árueladások természetes módon irányultak Kelet felé: ésszerűen és hagyományosan a közeli Magyarországra, valamint a mindenkori olasz külpolitika folyamatos célpont országaira, a Duna-medence egészére, a Balkánra, továbbá az óriási felvevőkapacitású Szovjetunióra és Kínára. Ez utóbbiakból kedvező nyersanyagbeszerzések kínálkoztak, Magyarországról pedig speciális élelmiszeripari-mezőgazdasági termékek vásárlására nyílhatott lehetőség. Később a gazdasági kooperáció formái is teret nyertek. A gazdasági szükségszerűség nem egyedül Itália és a Kelet viszonyában érvényesült, hanem a Nyugat-Kelet kapcsolatokban általában. Bizonysága ennek éppen az, hogy hasonló tendenciák jellemezték Angliát, Franciaországot és egész sor nyugat-európai államot, köztük is első helyen a legdinamikusabban fejlődő Német Szövetségi Köztársaságot. És ne felejtsük szomszédunkat, Ausztriát sem! A gazdasági szükségszerűség szempontja mellett az sem elhanyagolható, hogy nyugat-európai és az amerikai vezető politikusok nem nézhették tétlenül a szovjet békeoffenzíva babérjait learató Hruscsov sike7 86 Külügyi Szemle
