Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 3. szám - EURÓPA - Sáfi Csaba: Néhány szó az Oroszországi Föderáció külföldön (határon túl) élő honfitársakkal kapcsolatos állami politikájáról szóló szövetségi törvényéről
Saß Csaba sül az orosz nyelv elterjedése még ezen is túlmutat. Sok millióra tehető ugyanis azon nem orosz nemzetiségűek száma, akik nemzetiségüket tekintve ugyan nem vallják magukat orosznak, de anyanyelvűknek már az oroszt tartják. Ezek száma különösen Ukrajnában jelentős. Egyes becslések szerint az országban még mindig az orosz tekinthető a legelterjedtebb nyelvnek.2 Annak ellenére, hogy erre a több tíz milliós orosz és orosz ajkú népességre kisebbségi helyzete és sok esetben rendezetlen státusa miatt az 1990- es évek első felében sokan, köztük politikusok és politológusok is, úgy tekintettek, mint egy potenciális konfliktusforrásra, amely bármikor robbanhat3 - ami különösen a délszláv térségben lezajlott véres események tükrében tűnt reális veszélynek, és ami szerencsére az egyetlen Dnyeszteren Túli Területeket leszámítva mégsem következett be a hivatalos orosz (kül)politika sokáig mégsem alakította ki, fogalmazta meg a honfitársakkal kapcsolatos álláspontját, sőt ami a gyakorlati lépéseket illeti, valójában a mai napig adós ezzel. A külföldre került oroszokkal kapcsolatos (kül)politika oldaláról nézve akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az Oroszorszá’gi Föderáció külföldön (határon tül) élő honfitársakkal kapcsolatos állami politikájáról szóló szövetségi törvény4 (a továbbiakban a honfitársakról szóló szövetségi törvény, illetve a törvény) elfogadása előtti időszakot „eredményét" tekintve a tanácstalanság és az útkeresés időszakának is nevezhetjük. Hiába jelent meg a törvény megszületése előtti szűk egy évtizedben, vagyis az 1991-99 közötti időszakban néhány dokumentum a honfitársak támogatásával kapcsolatban,5 ha az ennek megvalósítását szolgáló, valóban eredményesen működő rendszert nem sikerült létrehozni. Azonban nemcsak az úgynevezett „közel-külföldre"6 került honfitársakkal nem épültek ki intézményesített állami kapcsolatok, de a nyugati, vagyis az egykori Szovjetunió határain kívül élő diaszpórával sem alakult ki valódi együttműködés. Pedig a bekövetkezett társadalmi-gazdasági fordulatnak köszönhetően éppen az úgynevezett „távol-külföldre"7 került honfitársakkal kiépítendő kapcsolatok indulhattak volna tiszta lappal. Ellentétben ugyanis a „közel-külfölddel" kialakított kapcsolatokat a mai napig megterhelő vitatott történelmi eseményekkel, a bekövetkezett rendszerváltással éppen azok az okok szűntek meg, amelyek a „távol-külföldi" diaszpórával kialakítandó kapcsolatokat a szovjet rendszer idején nemcsak hogy beárnyékolták, de gyakorlatilag lehetetlenné is tették. Az ez irányú kapcsolatkeresés elhanyagolásával az orosz politikai elit egy olyan potenciális lobbi- és befektetési csoportról mondott le, amelyre pedig nagy szüksége lett volna az országnak.8 A honfitársakkal, ezen belül is elsősorban a „közel-külföldre" került honfitársakkal fenntartandó kapcsolatok hiányának, nem elégséges voltának okai talán a következő legfontosabb okokra vezethetők vissza: • Az első és egyben legfontosabb a (kiil)politikai koncepció hiánya. Oroszország sokáig nem tudta eldönteni, hogy milyen viszonyt alakítson ki a „közel-külföldre" került honfitársakkal, velük kapcsolatban milyen politikát folytasson. A probléma súlyát jelzi, hogy a valódi ellentétek nem itt, hanem már az alapoknál jelentkeztek. Hosszú ideig ugyanis azzal kapcsolatban sem alakult ki egységes álláspont, hogy stratégiai 4 Külügyi Szemle
