Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 2. szám - EURÓPA - Teszler B. István: A külső fejlesztési alapok mint az Európai Unió globális politikájának eszközei - az integrációs érettség tükrében
Teszler B. István 1990-94: a berlini fal leomlása, a hidegháború vége, végül legutóbb 1997-98: a jugoszláv konfliktus és az amszterdami új irányelvek. 1957-ben Franciaország, Belgium, Olaszország és Hollandia még rendelkezett tengerentúli birtokokkal, melyeket a római szerződés 131-136. cikkelye társult területté nyilvánított. A18 volt francia gyarmattal aláírt yaoundéi szerződés (1963) a dekoloni- zációs folyamatban a szovjet befolyást is mérsékelni kívánta. Az akciók másik, kezdeti formája a költségvetésből és a raktárkészletekből fedezett élelmiszersegély volt, rendszeres program az 1967-es élelmiszersegély konvenció nyomán indult. A kedvez- ményezetti rangsort így érthetően India és Banglades vezette (főleg élelmiszersegély), s ezt követték a frankofon országok. Jelentős változást 1980-84 között, a brit belépés hozott; a segély már 46 ACP-ország- ra terjedt ki, s 1975-ben létrejött a loméi szerződés (elvei: partnerség, a segély és kereskedelmi jelleg kombinálása, szerződéses viszony, ötéves tervek). Három öt- és egy tízéves szakasz után - Dél-Afrika lett a 71. partner - 2000-ben Cotonouban tűzték ki a kapcsolatok új alapelveit: erősebb politikai alapok, regionális kooperáció, az NGO-k fokozott bevonása és egyszerűbb eljárások. 1976-ban (a latin-amerikai baloldali katonai rezsimek és a 2. világ látványos térnyerése idején) indult az ALA, az új pénzügyi-műszaki segélyprogram, Latin-Amerika és Ázsia számára, addig - szemben az ACP-országokkal - csupán a legnagyobb kedvezmény elvén működött egy kereskedelmi szerződés. A '92-es új jogi elvek és az ún. harmadik generációs megállapodások révén beindulhattak az ötéves programok és a gazdasági kooperáció. Ugyanakkor megszülettek az első, kétoldalú egyezmények az észak-afrikai és közel- keleti országokkal a költségvetés terhére, az 1986-os mediterrán stratégia nyomán. A fő kedvezményezett - világpolitikai okokból - Egyiptom volt. 1990-94 a nagy politikai-gazdasági változások kora. A hidegháború befejeztével európai egyezményeket írtak alá kelet-közép-európai és baltikumi államokkal. Bár a térség korábban kisebb ad-hoc segélyeket kapott, 1990-ben a PHARE, ill. 1991-ben a TACIS indította el a valós kooperációt. Mindez 1990-től az EAGGF élelmiszer- és 1993-tól az ECHO humanitárius segélyeivel bővült. A mediterráneum iránti elkötelezettséget már a római szerződés 238. cikkelye is tartalmazta. Az új mediterrán irányelvek és a barcelonai nyilatkozat (1995) - immár regionális keretben - erősítette a MEDA programot. Ennek alapelvei: politikai és biztonsági kooperáció (+ az emberi jogok és a demokrácia kérdései), partnerség gazdasági és pénzügyi, valamint szociális, kulturális és humán téren. 1997—98-at Jugoszlávia és az amszterdami csúcs uralta, mely - a maastrichti szerződés szellemében - erősítve a közös kül- és biztonságpolitikát (CFSP) és a politikai uniót, priorizálta az emberi jogokat és az ökológiát, praktikus okokból pedig a segély- koordinációt. így nőtt a kooperáció globális és egyben közösségi jellege, szorosabbra fonva az általános, illetve a kül- és biztonságpolitikai célokat. 7 74 Külügyi Szemle
