Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 2. szám - EURÓPA - Fodor Erika: Partnerek a fejlődésben - az Európai Unió fejlesztési politikája
Fodor Erika keresztül azt jelentette, hogy az a kereskedelempolitika és a fejlesztési együttműködés szabályozása révén alakul. A fejlesztési együttműködéssel foglalkozó, európai és nem európai elemzők gyakran hivatkoznak arra, hogy a közösségi fejlesztési politika kialakulásának nemcsak történelmi és stratégiai okai vannak (pl. az unió nyersanyagellátója, áruinak felvevőpiaca), hanem morális okai is s ez alatt nemcsak a szolidaritás érzésének kifejezésére, hanem a volt gyarmattartó országok gyarmatosítást kompenzáló magatartására gondolnak. Bizonyára ilyen indíttatású morális kötelességérzet is van, s ez kellőképpen helyet is kap a tagországok kétoldalú kapcsolataiban, ugyanakkor az is látható, hogy a gyarmatosítás időszaka, a közös történelmi-nyelvi kötődések stb. tartalmas és széles körű fejlesztési együttműködésre is lehetőséget adnak, ha az együttműködés alapelvei mindkét fél számára elfogadhatóak. A közösségi fejlesztési politika általános alapelveket fogalmaz meg, s ez az önkéntes szolidaritásra és az európai értékek képviseletének eszméjére támaszkodik. Azt látjuk, hogy ahogyan halad előre az integráció mélyülése és bővülése, továbbá tágul az unió külkapcsolatainak köre, úgy telítődik a fejlesztési együttműködés politikai aspektusokkal, és erősödik a kooperációs igény a nagy nemzetközi szervezetekkel, különösen az ENSZ-szel, a Világbankkal, az OECD-vel, az IMF-fel stb. A fejlesztési együttműködés az EU külkapcsolatának része. A külkapcsolatok alakulását az elemzők szívesen szakaszolják az európai közösségek történetének fordulópontjai zerint. Ez a szakaszolás a mélyülés és bővülés alapján közismert, a harmadik tényező a külkapcsolatok földrajzi tágulása jórészt csak a bővülés velejárójaként, kihatásaként van számba véve. Úgy gondoljuk a fejlesztési politika a nemzetközi környezet változásaira is szükségképpen reagál, tehát ezt a szempontot is figyelembe kell venni. Ezért az alábbi szakaszolást mi az európai integráció mélyülése, bővülése és a nemzetközi környezet változása mint alakító tényezők együttes hatása alapján dolgoztuk ki:4 Az első szakasz az EGK megalakulásától, 1957-től 1975-ig, az első loméi egyezmény létrejöttéig tartott. Az EGK létrejöttekor a tagországok közül még négy (Franciaország, Belgium, Hollandia és Olaszország) ún. tengerentúli területekkel rendelkezett. A római szerződés IV. fejezete rögzíti az ezzel kapcsolatos kötelezettségeket. E területeket a közösséghez társult területeknek nevezte, s eredetileg ezeknek a területeknek a fejlesztési finanszírozására hozta létre a European Development Fundot (EDF), amelyet 1975-től kezdődően és ma is az ACP-országcsoport5 fejlesztési finanszírozására fordítanak. (Az ázsiai, a latin-amerikai és a mediterrán országok fejlesztési programjait már 1976-tól kezdődően, az Európai Parlament kezdeményezésére a központi költségvetésből finanszírozzák.) A segélypolitika másik kiinduló pontja a 60-as évek végétől az élelmiszersegély volt. (1967 - Food Aid Convention), amelyet a CAP (közös mezőgazdasági politika) keretei közé helyeztek. Az élelmiszersegély első számú célországai akkor Banglades és India, vagyis ázsiai országok voltak. 144 Kiiliigyi Szemle
