Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 2. szám - EURÓPA - Fodor Erika: Partnerek a fejlődésben - az Európai Unió fejlesztési politikája
Partnerek a fejlődésben - az Európai Unió fejlesztési politikája Az újonnan függetlenné vált országok, még azok is, amelyek szorosabb gazdasági kapcsolatban maradtak volt gyarmattartóikkal, igyekeztek a politikai kapcsolataikat tőlük függetlenül alakítani, s ehhez új szövetségeseket kerestek. A fejlődő országok kialakították a maguk nemzetközi regionális érdek-képviseleti szervezeteit, és követeléseikben elsősorban a gyarmatosítást okolták elmaradottságukért, ezért kompenzálást vártak a fejlett országoktól. A dekolonizáció előrehaladtával az ENSZ-nek is egyre több fejlődő országbeli tagja - a nemzetközi segélyezésnek pedig a fő célterülete egyre inkább Afrika, Ázsia és Latin-Amerika - lett. A segélyezésben elsősorban a nemzetközi szervezetek jártak az élen, amelyekben a fejlett országok pénzügyi befizetései váltak meghatározóvá. Az EK-tagországokban a civil szervezetek, a nem kormányszervezetek, közismert rövidítéssel az NGO-k sokasága kezdett segélyezési akciókba. Ezek a civil szervezetek, amelyek a kormányaiktól függetlenül vagy azokkal együttműködve sajátították el a segélyezés és a fejlesztési kooperáció kezdeti, gyakorlati formáit az elmúlt évtizedek során nagy tapasztalatokra tettek szert. A nagy nemzetközi és nemzeti NGO-k a nemzetközi szervezetek alapvetően az ENSZ programjait hajtották végre, és nemcsak gazdag helyszíni tapasztalatokat szereztek, hanem kiépítették a helyi kapcsolataikat is. Az Európai Közösségek külső kapcsolatait a római szerződés megfelelő cikkei szabályozták, amelyben a fejlesztési együttműködés explicite még nem jelent meg, a közösség a tagállamok tengerentúli területeivel fennálló, elsősorban gazdasági, kereskedelmi kapcsolatait szabályozták. Ezek adták azonban a jogi keretet a később folyamatosan függetlenné vált országokkal, országcsoportokkal kialakított együttműködéshez. A közösség elsősorban kétoldalú kereskedelmi egyezményeket kötött a fejlődő országokkal - Iránnal 1963-ban, Izraellel 1964-ben, Libanonnal 1965-ben, Jugoszláviával 1968-ban -, amely egyezmények többnyire nem preferenciális jellegűek voltak. Ezenkívül az afrikai országok egy csoportjával létrejött preferenciális kereskedelmi szerződés is - a yaoundéi egyezmény 1963-ban, majd 1968-ban - ezek az országok egyben társult területek voltak, s az egyezmény egyszerre volt társult és preferenciális. Ez a szerződéses forma lett az előfutára az alapvetően gazdasági jellegű együttműködést célzó loméi egyezményeknek. (Egyes jogi szakértők az EU-kanadai egyezményt tekintik a precedens értékű szerződésnek, amelyben teljesebb formában kombinálódik a kereskedelmi és együttműködési megállapodás.) A második szakasz 1975-től 1986-ig tartott (az európai belső piac létrejöttéig, a kiilkapcsola- tokban a politikai kritériumok nyomatékos megjelenéséig). Az első loméi egyezmény kilenc EK-ország (Nagy Britannia, Írország és Dánia felvételét követően) és 46 ACP-ország6 (ebből 36 afrikai) között jött létre. Afrika dekolonizációja még javában zajlott. Annak ellenére, hogy az apartheid elleni küzdelem világszerte új támogatókkal (pl. nyugateurópai parlamenti pártok) bővült a hetvenes évek végére, Afrika dekolonizációja csak 1994-ben ért véget a Dél-afrikai Köztársaság első szabad, pluralista parlamenti 2003. nyár 145
