Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 1. szám - KÖZEL-KELET - Gazdik Gyula: Az izraeli pártrendszer fejlődésének főbb jellemzői
Az izraeli pártrendszer fejlődésének főbb jellemzői A kritikus gazdasági helyzet miatt elkerülhetetlenné váltak a pénzügyi megszorító lépések, de az ezeket tartalmazó csomagról a koalíciós partnerek fél szemmel már a következő évi választásokra való tekintettel vélekedtek. A politikusok népszerűségi listáját vezető miniszterelnöknek először a Sasz-vezetők követeléseit kellett kontráznia, akik a haredim érdekeit sértő pénzügyi megszorításokat sérelmezték. Sáron elment a szakítás küszöbéig azzal, hogy a Sasz minisztereit felfüggesztette. Végül politikai okokból a színfalak mögött belement bizonyos kompromisszumokba, Joszéf rabbi pártjának miniszterei visszatérhettek a hivatalukba, de a 2002 tavaszán lezajló pengeváltás kimenetele inkább a Sasz számára jelentett presztízsveszteséget. Saronnak a Munkapárttal már nem volt ilyen szerencséje, a nemzeti egységkormány egyik meghatározó tényezőjével a költségvetés kapcsán fellángolt konfliktus a szövevényes érdek- ellentétek miatt áthidalhatatlannak bizonyult. A Munkapárt központi bizottsága szeptemberi ülésén követelték a haredimnek és a telepeseknek szánt támogatás csökkentését, s úgy döntöttek, hogy a frakciónak már az első olvasat vitája során a költségvetést el kell utasítania. Ez ellentétes volt a munkapárti miniszterek szándékával, akik ezt eredetileg a második vagy a harmadik olvasat vitája során akarták megtenni. A párt elnöke, a kormányban a hadügyi tárca élén álló Benjámin Ben-Eliézer két tűz közé szorult. Az egyik oldalon Sáron egyértelműen a tudtára adta, hogyha nem szavazzák meg a költségvetést, a Munkapárt minisztereit is felfüggeszti, még azon az áron is, hogy előre hozzák a következő év őszén esedékes knesszetválasztásokat. A miniszterelnök a választásokkal való zsarolást könnyen megkockáztathatta, mivel a közvélemény-kutatási adatok egyöntetűen a Likud tetemes előnyét jelezték. Ben-Eliézer, akinek alig egyéves működése alatt a nagy múltú párt hanyatlása még inkább felgyorsult, legszívesebben továbbra is a koalícióban maradt volna. Azonban a párton belüli ellenfeleinek egyre élesebb támadásai miatt ennek kockázatát csak úgy vállalhatta, ha Saronnal sikerül valamilyen kompromisszumra jutnia. Csak ha ez nem megy, akkor jöhet a „szakítás" forgatókönyve, az idő előtti, valószínűleg vereséggel végződő választás felvállalása, melynek „pozitívuma", hogy lehetőséget ad a párton belüli ellenfelek elszigetelésére. A pártvezető úgy kalkulált, hogy egy nem túl nagy arányú a vereséggel, de megerősödött pártbeli hinterlanddal újra folytatni lehet a koalíciós együttműködést. Mivel Saronnal nem sikerült megegyeznie, október 30-án bekövetkezett az, ami már régóta a levegőben lógott: a miniszterelnök költségvetési javaslatának támogatását a Munkapárt elutasította, s 19 hónapos közös kormányzás után miniszterei kiváltak a nemzeti egységkormányból.32 A keletkezett űrt Sáron a Nemzeti Unió és több prominens politikus bevonásával próbálta betölteni, úgy vélte, hogy a választásokig hátralévő időszak feladatait egy tisztán jobboldali kormánnyal is meg lehet oldani. Liebermannal azonban nem sikerült megegyeznie, ezért Sáron ellenfeleire hárítva a felelősséget, november 5-én a knesszetben bejelentette, hogy kezdeményezni fogja a parlament feloszlatását és 90 napon belül új választások megtartását.33 Az időzítés egyfajta engedmény 2002. tavasz 23
