Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 1. szám - KÖZEL-KELET - J. Nagy László: Az arab országok a magyar külkapcsolatokban (1947-1962)
Az arab országok a magyar kiilkapcsolatokban (1947-1962) Július 17-én Magyarország is elismerte az új hatalmat, szeptember 5-én pedig döntés született arról, hogy nagykövetségi szinten diplomáciai kapcsolatot létesítünk az Iraki Köztársasággal. A rövidesen Bagdadba érkező új nagykövet, Házi Vencel még az ősz folyamán tárgyalt a földművelési, a kulturális, a gazdasági és közlekedési miniszterrel. November 2-án fogadta őt Kasszem, aki kijelentette, hogy Magyarországot baráti országnak tekinti. Megígérte azt is, hogy Irak az ENSZ-ben a magyar kérdés tárgyalásakor Budapest álláspontját fogja támogatni.64 Az arab egység értelmezése körül azonban gyorsan megbomlott a Forradalmi Tanács egysége. Július 19-én Aref tábornok Damaszkuszban már a két köztársaság szorosabb együttműködésének a lehetőségéről tárgyalt Nasszerrel. A szerves állami egyesülést nem támogatták Kasszem és a kommunisták, de lényegében a hatalmon lévő forradalmi nacionalisták blokkja sem - kivéve a Baath Pártot. A nézeteltérések a két vezető között odáig fajultak, hogy Arefet 1959 elején bebörtönözték. Nasszer elnök 1958. december 23-án Port Saidban tartott beszédében élesen támadta a kommunistákat, a cionizmus és az imperializmus ügynökeinek nevezte őket. Beszéde közvetett felhívás volt azokhoz, akik Irakban az Egyesült Arab Köztársasággal való unió hívei, hogy szakítsanak a kommunistákkal, mert azok a felelősek az uniót ért bírálatokért. 1959. március 8-én Moszulban unionista katonatisztek lázadást robbantottak ki, amelyet a kommunista irányítású népi milíciák keményen levertek. Hasonló brutalitással léptek fel júliusban Kirkukban a turkománokkal szemben. A kirkuki eseményekkel kapcsolatban a bagdadi nagykövet meg is jegyezte, hogy abban „a kommunisták az önbíráskodás és a terror határát súrolták".63 A kommunisták túlkapásai és agresszív türelmetlensége diszkreditálták az egész közel-keleti baloldalt. A damaszkuszi főkonzul aggodalommal és kritikusan szólt az Iraki Kommunista Pártról, „amely az ellenséggel szembeni leszámolás jelszavain túl nem ad ki konstruktív, a gazdasági problémák megoldását célzó jelszavakat. A kivégzések, a kötél gyakori követelése elijeszti a polgárokat, ami nemcsak Irakban, hanem Szíriában és Libanonban is érezhető".66 Az Egyiptomban folyó kommunistaellenes kampányról a szocialista országok közvéleménye alig tudott valamit. A keleti blokk vezetői tartózkodtak a nyüt bírálattól. Egyedül Hruscsov kritizálta nyíltan az egyiptomi vezető politikáját 1959 januárjában az Szovjetunió Kommunista Pártja XXI. kongresszusán, ahol többek között kijelentette: „S naivitás, ha valaki egyenlőségjelet tesz a kommunizmus és a cionizmus közé. Köztudomású, hogy a kommunisták, köztük az izraeli kommunisták is, harcolnak a cionizmus ellen."67 A szovjet pártvezető a nacionalisták és a kommunisták szembenállását részben objektív társadalmi folyamatoknak tulajdonította (a forradalmi erők polarizációja), másrészt pedig az „imperialisták mesterkedéseinek". Ugyanakkor semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy Moszkva és szövetségesei továbbra is segíteni fogják a gyarmati sorból felszabadult országokat.- 2003. tavasz 131