Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Erdei Annamária: Henry A. Kissinger: Diplomácia; Korszakváltás az amerikai külpolitikában? A 21. századi Amerika diplomáciai kérdései; Walter Isaacson: Kissinger - életrajz
Könyvekről nódik, a viszony mégsem felhőtlen, állandó viták kereszttüzében áll. Kissinger szerint a feszültség hátterében az áll, hogy olyan nemzetek kerültek függő viszonyba egy tőlük háromezer mérföldre lévő nagyhatalomtól, amelyek azt megelőzően három évszázadon át irányították a világ ügyeit. Ami a NATO-t illeti, a kilencvenes éveket megelőző konfliktusokat Kissinger „családi viszályoknak" tekinti, ma már a felek nemcsak a közös védelmi rendszer kritériumait, hanem a közös biztonság definícióját és a közös célt is megkérdőjelezik. Kissinger megjegyzi, hogy bár az európai ellenzéki pártok vezetői gyakorta kritizálták az amerikai rakétatelepítés terveit, a múltban arra nem volt példa, hogy egy NATO-állam államfője „nyíltan vagy egy orosz vezető politikussal karöltve támadja annak a szövetségesnek a döntéseit, amelytől saját biztonság[uk]a függ".133 Az egykori amerikai külügyminiszter kioktatóan megjegyzi, hogy a két Korea közötti feszültség érdekében a térségbe küldött európai misszió álláspontja „bevallottan ellenséges" volt az amerikaival, és az EU jobban tenné, ha önmérsékletet és türelmet gyakorolna egy olyan régióban „ahol az Egyesült Államok vállalja az összes kockázatot".134 Kissinger szerint eljött az ideje annak, hogy Amerikai felülvizsgálja azt a hidegháborús dogmát, amely szerint az integráció és az erős Európa jó az atlanti szövetségnek. O úgy látja, hogy a jövő kétféle lehetőséget tartogat; „egy globális feladatoktól lassan visszavonuló Európa, amely mini-ENSZ-státust vindikál magának, és erkölcsi prédikációkat tart, miközben az USA-val folytatott gazdasági versenyre összpontosít; vagy pedig egy olyan Európa születik, amely kihívja Amerikát, és az USA, valamint a világ többi része között valamiféle közvetítő politikát épít ki, olyasfélét, amivel India kísérletezett a hidegháború évei alatt. [...] Még az sincs kizárva, hogy [Európa] végül egybeolvasztja a kétféle szemléletet, amelyek bármelyike lépésről lépésre lerombolhatja az atlanti együttműködést."135 A Szovjetunió széthullásán és az ezzel kapcsolatos változásokon (Németország újraegyesítése) felül Kissinger még két tényezőt emel ki az atlanti kapcsolatokban bekövetkezett változások okaiként; az egyik az a növekvő tendencia, hogy a külpolitikát a belpolitika eszközeként kezeljék (vagyis nem attól elkülönítve), a másik az európai identitás felvirágzása. Az európai identitással kapcsolatban a harvardi professzor felteszi a kérdést: fog-e vajon teret hagyni az atlanti együttműködés számára? Hubert Véd- rine francia külügyminisztert idézi136, mondván „nem hagyott kétséget afelől, hogy nézete szerint az európai identitás végső célja [...] Amerika dominanciájának csökkentése". Kissinger elismeri, hogy a kilencvenes évek „nagy részében Amerika atlanti politikája a dölyfösség és a közöny között ingadozott".lj7 Hiányzott a stratégiai párbeszéd. Kissinger úgy látja, hogy Amerika egyoldalúságát lehet módosítani, az „európai integráció kihívása ezzel szemben strukturális természetű".138 Franciaországot Kissinger azzal vádolja, hogy elvárja az Egyesült Államoktól, hogy megértse és tiszteletben tartsa mindazokat az indítékokat, amelyek a franciákat arra késztetik, hogy az európai iden158 Külügyi Szemle
