Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Erdei Annamária: Henry A. Kissinger: Diplomácia; Korszakváltás az amerikai külpolitikában? A 21. századi Amerika diplomáciai kérdései; Walter Isaacson: Kissinger - életrajz
Kissinger-életrajz, diplomácia és az amerikai külpolitika titást kihívásként fogalmazzák meg Amerika számára, miközben Franciaország biztonságának szavatolását éppen tőle várják el. Úgy tűnik, Kissinger megfeledkezik arról, hogy Franciaország nukleáris nagyhatalom, amely a jelenlegi nemzetközi helyzetben (itt elsősorban a legyengült, gazdaságilag nagyon labilis, elavult fegyverekkel rendelkező Oroszországra kell gondolni) többé-kevésbé képes önmaga megvédésére. „Az a politika, mely szerint úgy keresik Európa identitását, hogy az Egyesült Államokat támadják, akkor a leghatékonyabb, ha csak az egyik fél folyamodik ehhez. Ha az USA ezt szisztematikusan megtorolná - mint ahogy előbb utóbb meg is fogja - fenyegetőzik Kissinger - akkor az unióval kialakuló, de még inkább az unión belüli feszültség igen nagy lesz."139 Európán belül Németország egyesülése azzal jár, hogy az ország „rámenősebb" lesz mind az európai intézményekben, mind az atlanti szövetségben. Franciaországgal ellentétben viszont kevésbé hajlandó kockáztatni az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatát. Az európai identitás Amerika rovására történő erősítése azt az eredményt is hozhatja Kissinger szerint, hogy végső soron gyengül az integráció, mert lesznek olyan államok, amelyek ellenállnak az Egyesült Államoktól való elidegenedés kockázatának. Kissinger ügy látja, hogy az atlanti együttműködést hátráltatja az európai bürokrácia, amely a „saját bajával" van elfoglalva, a védelmi kérdések közvetlen veszély hiányában nem tűnnek annyira fontosnak. A tapasztalt diplomata úgy gondolja, hogy az Egyesült Államok számára tárgyalástechnikai szempontból előnyösebb az egyes európai országokkal való egyeztetés, mint ha az európai államok az Egyesült Államok számára hozzáférhetetlen alkufolyamat során egymással egyeztetnek, majd ezt követően egy egységes európai és a hosszas megelőző egyeztetési folyamatból adódóan igen merev álláspontot képviselnek az Egyesült Államok felé. Kissinger a (kül)politikát ma meghatározó generációról így ír: „a hatvanas-hetvenes évek tiltakozó mozgalmaiban nőttek fel, amelyek alapvetően mély bizalmatlanságot ébresztettek Amerika hatalma iránt, sőt, általában a hatalom szerepe iránt a nemzetközi ügyekben. A külpolitikát nem stratégiai kérdésekkel azonosították, és nem volt ínyükre a nemzeti érdek fogalma. A magatartásukból eredő kérdés nem az volt, hogy ezek az ügyek lényegesek-e, hanem az, hogy megvalósíthatóak-e akkor, ha a biztonság hagyományos kereteit elvetjük."140 Kissinger szavaiból kiderül, hogy mélyen nem ért egyet azokkal, akik „azzal a meggyőződéssel nőttfek] fel, hogy Amerikának nincs joga kiterjeszteni hatalmát külföldön mindaddig, amíg belső hiányosságain nem kerekedik felül, vagy ha mégis megteszi ezt a lépést, akkor azt ne a saját érdekében tegye. E nemzedék tagjai közül egyesek odáig merészkedtek (kiemelés tőlem - E. A.), hogy nyíltan kimondják; Amerikát súlyos felelősség terheli a hidegháború kialakulásáért, mert a túlzott mértékű katonai hatalommal felébresztette a szovjetek félelmeit".141 Azzal, hogy Strobe Talbott, Clinton későbbi külügyminiszter-helyettesének gondolkodásmódját hozza fel példaként, rámutat, hogy ez 2002. tél 159
