Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Erdei Annamária: Henry A. Kissinger: Diplomácia; Korszakváltás az amerikai külpolitikában? A 21. századi Amerika diplomáciai kérdései; Walter Isaacson: Kissinger - életrajz
Kissinger-életrajz, diplomácia és az amerikai külpolitika neki, heten véleményt mondtak a kézirat szövegének szerkezetével és tartalmával kapcsolatban, ezenfelül a kiadó munkatársai is keményen dolgoztak a köteten; szerkesztők, gépírónők, lektorok, tipográfusok és nyomdai szakértők. Az egyes területekről szóló fejezetek hasonlóképpen épülnek fel: Kissinger az amerikai szempontból fontos területek pozíciójának történelmi kontextusban való elemzésével kezd, kritizálja az elmúlt tíz év külpolitikáját, majd receptet ad arra, hogyan kellene csinálni; mindezt úgy, hogy rendkívüli hangsúlyt fektet a hosszú távú stratégiára, amely az egyes kormányok politikai felfogásától és a belpolitikától független. Kissinger a kötet első oldalain az Egyesült Államok hosszú távú külpolitikai stratégiájának hiánya miatt emel szót. Rámutat, hogy az Egyesült Államokban két nagy külpolitikai iskola határozza meg a külpolitikát attól függően, hogy melyik van éppen közelebb a hatalom gyakorlóihoz, azok felfogásához, valamint hogy receptjeik mennyire alkalmazhatóak az adott nemzetközi helyzetre. A két iskola, a realista és az idealista egyike sem nyújt megfelelő hosszú távú stratégiát, Kissinger véleménye szerint a helyes eljárás a kettő ötvözése, hiszen az amerikai hagyományokat nem lehetséges figyelmen kívül hagyni, ám a nemzetközi rendszer adott körülményei szintén meghatározóak.131 Az amerikai belpolitika szerinte „káros hatással" van a stratégiai külpolitikai gondolkodásra; amerikai normarendszert próbál ráerőltetni más államokra, és ezért sokszor értelmetlen és akár az amerikai érdekeknek is ellentmondó szankciók vannak érvényben bizonyos országok ellen. A stratégiai, hosszú távú gondolkodást nehezíti a szenzációéhes sajtó jelenléte is, amely nem történeti perspektívából szemléli az adott eseményt, hanem a jó és a rossz közötti erkölcsi drámaként állítja be, ezzel mintegy „hergelve" a belpolitikát, az állampolgárokat. A hidegháború az amerikai külpolitika egymásnak ellentmondó irányvonalait összhangba hozta. Kissinger szerint Vietnam robbantotta szét az ideológia és a stratégia egységét. A hidegháborút követő amerikai kurzus (a Clinton-adminisztráció) többször bocsánatot kért elődei hibáiért, félreértésnek, túldimenzionálásnak gondolta-gondolja a hidegháborút, a nemzeti érdek önmagában nem meghatározó számukra, csak ha „önzetlen" cél szolgálatában áll. A hidegháború utáni nemzedéket a gazdasági érdeken kívül más nem igazán érdekli, és úgy gondolja, a piacgazdaság politikai egyensúlyhoz és demokráciához vezet. Kissinger szerint a gazdasági különbségek destabilizáló tényezők. A fejezet további részében rámutat a nemzetközi rendszer meghatározó szereplői, az államok szerepének jelenkori változásaira, az integráció jelentőségére. A „négy nemzetközi rendszer" állapotát (hogy Kissinger terminológiájával éljek) az európai történelem egyes állomáshelyeihez hasonlítja; Ázsia jelenlegi helyzetét a XIX. századi európai hatalmi egyensúlyi helyzethez hasonlítja; Közel-Keletet a XVII. századi európai helyzettel látja analógnak, Afrikára viszont nem talál példát az európai történelemben.132 Kissinger az euroatlanti kapcsolatokról így ír: bár a globalizáció miatt a gazdasági kapcsolatok annyira elmélyültek, hogy a két térség jóléte elválaszthatatlanul összefo2002. tél 157
