Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Erdei Annamária: Henry A. Kissinger: Diplomácia; Korszakváltás az amerikai külpolitikában? A 21. századi Amerika diplomáciai kérdései; Walter Isaacson: Kissinger - életrajz
Kissínger-életrajz, diplomácia és az amerikai külpolitika dás. Az ABM-megállapodás eredményeképpen mindkét ország védelmi rendszere stratégiai szempontból elhanyagolható méretűre csökkent, így ki lehetett küszöbölni az ellentámadásra való felkészülés miatt megnövekedő fegyverarzenált. 1972-ben fordulat következett be a Vietnamról folytatott tárgyalásokon. Az Egyesült Államok Szovjetunióhoz és Kínához való közeledése miatt Hanoi addig biztosnak hitt pozíciója megingott. Ami az Egyesült Államokat illeti, az elért eredményekhez képest túlságosan sokba került a háború, ezért az amerikaiak belementek abba, hogy a tűzszü- neti tárgyalások anélkül kezdődjenek el, hogy az északiak kivonulnának délről. Ennek fejében az északiak beleegyeztek abba, hogy Thieu, Dél-Vietnam elnöke a helyén maradhat. 1969 elején 534 ezer amerikai sorkatona, 1972 augusztusában már csak 27 ezer tartózkodott Dél-Vietnam területén. Kissingernek és Nixonnak az is fontos volt, hogy a november hetedikéi elnökválasztás előtt megkössék a tűzszünetet.82 Kissinger gondolkodásmódjában feltehetőleg az is közrejátszott, hogy a januári kongresszusi választásokon feltehetőleg a demokraták kerülnek fölénybe, akik azonnal megvonják a háború folytatásához szükséges pénzügyi támogatást. Nixonnak nem egészen ez volt a véleménye. Isaacson több oldalon keresztül ecseteli, az elnök miképpen próbálta leállítani „Henryt" (különféle szárnysegédeken keresztül). Nguyen Van Thieunak sem igazán tetszett az, hogy Kissinger bábnak tekintette, és igazából be sem vonta a tárgyalásokba. Utóbbit persze megnehezítette, hogy Dél-Vietnam alapvető érdekei ellentmondtak az amerikai érdekeknek. Thieu nem akarta, hogy az amerikai csapatok kivonuljanak, valamint hogy az északiak délen maradjanak. Isaacson kutatásai szerint Thieu hónapokon keresztül könyörgött Kissingernek, hogy Saigon hadd tárgyaljon Hanoival a saját nevében, és ne erősítsék tovább a róla kialakult „Washington bábja" - képet.83 Isaacson így ír Thieu és Kissinger viszonyáról: „.. .Kissinger úgy fogalmazott, hogy Thieu »a vietnamiakra jellemző korlátoltsággal és a belőlük áradó kulturális arroganciával hadakozott«. Valójában sokkal inkább őt kellene korlátoltnak tekinteni (mert a küszöbön álló áttörést eltitkolta), illetve kulturálisan arrogánsnak nevezni (mivel úgy tett, mintha az USA Saigon bevonása nélkül is megegyezhetett volna Észak-Vietnammal.)"84 Isaacson rábukkant Kissinger 1969-es Foreign Affairs-beli cikkében egy részletre, amelyet Kissinger pont arról írt, hogy miért van az, hogy amikor az Egyesült Államok közvetítőként szerepel egy megegyezés során, mind az USA, mind a szövetséges „keserű szájízzel kénytelen távozni". Sajnos, mivel ez egy majd féloldalas részlet, nincs mód és hely arra, hogy idézzem, ám érdemes megtekinteni - egyrészt, mert Kissinger igen jól látta a helyzetet, másrészt mert az, amit 1969-ben leírt, tökéletesen ráillik az 1972-es helyzetre. Vagyis Kissinger elkövette ugyanazt a hibát a tárgyalások során, amit néhány évvel azelőtt ő rótt fel az amerikai diplomatáknak.85 Ezenfelül sem Nixonnal, sem Thieuval nem egyeztetett a tárgyalások során (vagy csak igen homályos formában), illetve Nixon utasításait sorozatosan figyelmen kívül hagyta. Ennek meg is lett az eredménye. A Kissinger és Le Dúc Tho által kidolgozott egyezményt 2002. tél 749
