Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Dunay Pál: Az EU közös biztonság- és védelempolitikájának céltalansága: a tagságra váró országok nézőpontja
Dunay Pál vánvalóvá válásával kapcsolatosak, csak távolról szűrődnek be a térségbe. A kelet-kö- zép-európai államok politikai elitje, amely általában tudomásul veszi az országa méretéből és világpolitikai súlyából fakadó korlátokat, abban reménykedik és azt feltételezi, hogy nem kerül olyan választás elé, ami miatt fel kellene adnia az 1990-es évek kezdetétől kialakított dogmarendszerét. Ennek alapját az képezi, hogy érvényesül a nagy, eredetileg nyugati nemzetközi intézmények között munkamegosztás. Míg a biztonság, mindenekelőtt a katonai biztonság garantálásának elsődleges eszköze a NATO, addig az EU a gazdasági integráció terepe, az Európa Tanács pedig a demokrácia és az emberi jogok előmozdításában játszik szerepet. Ezért lehet azt állítani, hogy kelet-közép- európai államok saját integrációjukról „dobozokban" gondolkodnak. Ennek tulajdonítható az, hogy egy ideig meglepetéssel fogadták, amikor valamelyik szervezet a másik tevékenységi területére tévedt vagy a másik tevékenységi körébe tartozó elvárást fogalmazott meg a térség országaival szemben. Az előbbire a legjobb példa a tanulmány tárgyát képező közös európai biztonság- és védelmi politika, az utóbbira pedig a roma lakossággal való bánásmód megváltoztatásának vagy a börtönviszonyok javításának megfogalmazása az EU részéről. Ezek a fejlemények ugyan módosították, alapvetően azonban nem változtatták meg a térség országainak eredeti álláspontját. Tekintettel a térség biztonsági igényeire, Kelet-Közép-Európában sok nyugat-európai EU-tagországtól eltérően ítélik meg azokat a katonai képességeket, amelyekre szükség van. Nevezetesen a kilencvenes években az euroatlanti térségben egyre erősödött az a meggyőződés, hogy fegyveres erőre mindenekelőtt válságkezelés céljára van szükség, míg az állami terület katonai védelmének jelentősége hanyatlik. Az előbbi szükséglet fokozódását ugyan Kelet-Közép-Európában is általánosan elismerték, ez azonban nem járt együtt a területvédelem feladásával. A megváltozott biztonsági helyzet tudomásulvétele egyebek mellett abban is tükröződik, hogy a térség államai, beleértve azokat is, amelyek a hidegháború idején semmilyen békefenntartó műveletben nem vettek részt, a kilencvenes években kivétel nélkül bekapcsolódtak a béketámogatásba és a katonai konfliktuskezelésbe. Képességeikhez mérten jelen vannak Boszniában és Koszovóban éppúgy, mint a sok évtizedes múltra visszatekintő békefenntartó ENSZ-műveletekben. Következésképpen ezekben az országokban csak olyan biztonsági intézménynek van hitele, amelynek képességei egyaránt kiterjednek az alacsony intenzitású béke- fenntartásra és a kollektív védelemre. Ez különleges feladat elé állítja azt a szervezetet, amely esetleg ki kívánja váltani a NATO-t. Csak a katonai biztonság teljes spektrumát lefedő szervezetnek lehet hosszú távon esélye arra, hogy betörjön a Kelet-Közép-Európa biztonságát garantáló „piacra". Az 1990-es évek végén az EU Maastrichtban, 1992-ben létrehozott második - közös kül- és biztonságpolitikai - pillérének fejlődése váratlan fordulatot vett. Nevezetesen az 1998. decemberi brit-francia megegyezést követően egy éven belül az addig alapvetően hagyományos külpolitikai eszköztár kiegészült a közös biztonság- és védelempolitika 30 Külügyi Szemle
