Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Dunay Pál: Az EU közös biztonság- és védelempolitikájának céltalansága: a tagságra váró országok nézőpontja
Dunay Pál nak egy önállósuló, közös kül- és biztonságpolitikát megvalósító EU, a következőre juthatunk. Mindenekelőtt azért, mert Európa, amely osztja az USA alapvető értékeit, hozzájárulhatna ahhoz, hogy utóbbinak reális vagy legalábbis reálisabb képe legyen a nemzetközi rendszerről. Olyan kritikus partnerre tehetne szert, amely egyben nem jelent kihívást fontos érdekeivel szemben.7 Azt lehet mondani, hogy Európa az amerikai nemzetközi szerepvállalás „realitásának ellenőrzésére" szolgálhat. Európa egyben olyan szereplője lehet a nemzetközi rendnek, amely a hatalomnak egy új koncepcióját testesíti meg, egyesíti annak különféle kifejeződéseit, katonai és nem katonai dimenzióját - az utóbbi dominanciája mellett. Ennek különösen akkor lehet jelentősége, amikor az Egyesült Államok hajlik arra, hogy a katonai erőt helyezze előtérbe az igénybe vehető eszközök közül.8 Meglehet azonban, hogy a két fél kapcsolatát bizonyos fokú megosztottság fogja uralni. Ebben a helyzetben Washington abban lehet érdekelt, hogy minél több államot tudhasson „a maga oldalán". A kelet-közép-európai államok viszont éppen hogy nem érdekeltek abban, hogy azok az államok, amelyeknek a politikájához alkalmazkodni igyekeznek, különböző irányokba húzzák, illetve taszítsák őket. Az EU-tagjelölt országokat ugyanis nem csupán az jellemzi, hogy nemzetközi kapcsolataik az euroatlanti övezetre korlátozódnak, hanem az is, hogy nem önálló alkotói a nemzetközi politikának, hanem jobbára csak követik a mások által kialakított irányvonalat. Vannak olyan államok, amelyek igen élénken reagálnak arra, ha az Egyesült Államok és bizonyos fontos európai országok érdekei összeütköznek, és abban a tagjelöltek, úgy tűnik, állást foglalnak. Franciaország példának okáért Lengyelországot nevezte „Amerika trójai falovának az önálló védelmi képességét építő Európában".9 Jól megjósolható, mi történik abban az esetben, amennyiben a jelölt országok az EU és az Egyesült Államok közötti választásra kényszerülnek. Ha lehet, elkerülik az állásfoglalást, inkább megpróbálnak lavírozni a két fontos szereplő között. Amennyiben pedig a választás elkerülhetetlen, akkor attól függően döntenek, mennyire erős nyomással néznek szembe. Ez tulajdonképpen már abban az időszakban is így van, amikor a térség számos országa még csak az egyik szervezetnek tagja vagy éppen egyiknek sem. Az Orosz Föderáció és a Független Államok Közössége az a térség, amellyel kapcsolatban sok EU-tagjelölt országnak határozott a véleménye. A Szovjetunióhoz, illetve annak létrejöttét megelőzően a cári Oroszországhoz fűződő sok keserű emlék, s Borisz Jelcin elnöki időszaka végének frissebb beavatkozási kísérletei Kelet-Közép-Európa ügyeibe, azt eredményezték, hogy a jelölt országok közül soknak az a véleménye, Oroszország képtelen ellenállni a kísértésnek, hogy nagyhatalmi játékokat játsszon a térség érdekeivel ellentétesen. Az orosz attitűd sokszor eredményezte azt, hogy Kelet-Közép-Európa érzékenyen reagál Moszkva lépéseire. Az EU együttműködésen alapuló kapcsolatot épített ki Moszkvával, s megpróbálta befolyásolni magatartását. Ez az erőfeszítés eltérő mértékben volt sikeres. A fenti okokból Lengyelország és Magyarország, valamint a jelentős orosz kisebbségnek otthont adó Észtország és Lettország s vélhetőleg a tagság26 Külügyi Szemle
