Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Dunay Pál: Az EU közös biztonság- és védelempolitikájának céltalansága: a tagságra váró országok nézőpontja
Dunay Pál Ebben az időben az unió elsődleges célja az volt, hogy tájékozódjék a kelet-közép-eu- rópai országok külpolitikai érdekeiről, együttműködési készségükről. A kapcsolat tovább bővült az 1993. júniusi koppenhágai tanácsülést követően, amikor az unió először vélekedett pozitívan egy esetleges keleti bővítés esélyeiről. A kapcsolat alapjait további találkozókon és egy 1994-ben elfogadott, majd 1995-ben módosított irányelvben rögzítették. A társult államok négy külpolitikai eszközhöz férhettek hozzá. Csatlakozhattak az unió nyilatkozataihoz, démarche-okhoz, politikai és külön nyilatkozattal az EU közös álláspontjaihoz,3 valamint közös akcióihoz.4 A feltételeket minden esetben az unió határozta meg, és az irányelv rendkívül óvatos megfogalmazása tág teret adott ahhoz, hogy az EU a csatlakozást ne tegye lehetővé. A kibővített politikai dialógusra vonatkozó módosított irányelv kimondta: „tekintettel az időre... nem mindig lehetséges az, hogy abban a társult államok részt vegyenek". „Az EU fenntartja továbbá a jogot arra, hogy eltérjen a fenti irányelvtől, amikor az ügy sürgőssége vagy bármilyen más meghatározó aggodalom azt indokolja."5 Az irányelv még egy további korlátozást is tartalmaz, amikor kimondja: „az irányelvek különösen nem alkalmazhatók olyankor, amikor a nyilatkozat vagy a démarche valamelyik társult országra vonatkozik." Ami a közös akciókat illeti, az unió csak néhány alkalommal hívta meg a társult országokat részvételre. Következésképpen a két fél közötti külpolitikai együttműködés elsődleges keretét azok az eszközök - nyilatkozatok és démarche-ok - képezték, amelyeket már az európai politikai együttműködésben is alkalmaztak, és amelyek a közös kül- és biztonságpolitikát a maastrichti szerződés elfogadását követően is uralták. Kezdetben az EU olyan nyilatkozatokhoz való csatlakozásra hívta meg a társult államokat, amelyek utóbbiakat közvetlenül kevéssé érintették. Ezek általában a harmadik világ különféle konfliktusaival illetve a demokrácia érvényesülésével voltak kapcsolatosak. Megállapítható, hogy az együttműködés kezdeti szakaszában a kelet-közép-európai országokat ritkábban kérték csatlakozásra, mint később, s általában a nyilatkozatok mintegy harmadához-feléhez volt arra lehetőség.6 Minden alap megvan arra a következtetésre, hogy olyan ügyekben, amelyek létfontosságúak voltak a kelet-közép-európai országok számára, általában nem kérték ki a véleményüket. Ez olyan esetekben, amikor az ügy valamelyik másik tagságra törekvő országgal volt kapcsolatos, érthető. Ugyancsak megfigyelhető volt az, hogy amikor a bővítés iránt erősebb érdeklődést mutató állam volt a tanács elnöke, a társult országokat gyakrabban hívták meg csatlakozásra. Mindez azt eredményezte, hogy annyira korlátozott együttműködést vártak a társult országoktól, ami azokat nem tette különösebben érdekeltté. Ráadásul a csatlakozási tárgyalások kezdetétől a jelöltek érthetően erre összpontosították erejüket, s így nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget annak, hogy a kül- és biztonságpolitikai együttműködés bővüljön. Tekintettel arra, hogy ebben a tekintetben a csatlakozáshoz közeledvén sem figyelhető meg érdemleges változás, úgy tűnik, a közös kül- és biztonságpolitikához történő közeledés java része későbbre marad. 24 Külügyi Szemle
