Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Dunay Pál: Az EU közös biztonság- és védelempolitikájának céltalansága: a tagságra váró országok nézőpontja
Az EU közös biztonság- és védelempolitikájának céltalansága liktus vége óta a különbségtétel a biztonság, a stabilitás és a prosperitás között meglehetősen viszonylagos, az az álláspont vált uralkodóvá, miszerint ezek a tényezők pozitív és negatív értelemben egyaránt kölcsönösen hatnak egymásra. A NATO elsősorban biztonságot adó szervezetként, az EU mindenekelőtt a gazdasági modernizálás és a prosperitás garanciájaként, az Európa Tanács pedig a demokratikus átalakulás biztosítékaként szerepelt az integráció folyamatában. Azok az átfedések, amelyek az Európa Tanács-i taggá válás feltételei, az EU 1993-ban megfogalmazott úgynevezett koppenhágai kritériumai és a NATO 1995. szeptemberi bővítési tanulmánya között fellelhetők, kevéssé befolyásolták az átalakulóban lévő államok megítélését. Ezért tartom helytállónak azt a megjegyzést, miszerint Kelet-Közép-Európa nyugati integrációjára elkülönült „dobozokban" kerül sor. Az Európai Unió „doboza" a gazdaság, aiínak ellenére, hogy jó egy évtizede, a maastrichti szerződés megkötése óta az unió három pillérből áll, s csak az első a gazdasági. Vélhetően ez az egyik oka annak, hogy a jelölt államok nemegyszer megdöbbennek, amikor az unió éves országjelentéseiben a demokrácia valamelyik elemét, az emberi jogok tiszteletben tartását, illetve a roma lakossággal való megfelelő bánásmódot kéri számon rajtuk, s különösen a gazdaságilag sikeres jelöltek esetében már jóval kevésbé a kvantifikálható teljesítményt. Az 1989 óta hatalomra került politikai elit legitimitása szempontjából kivétel nélkül minden tagjelölt országban nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy az adott állam idejekorán bejusson a nyugati integrációs intézményekbe, csatlakozási tárgyalásokat folytasson, illetve ezek híján részt vegyen olyan programokban, amelyek megnyíltak a térség országai előtt. Ennek következménye az, hogy ezek a hagyományos értelemben vett külpolitikai kérdések tovább erodálják a kül- és belpolitika hagyományos megkülönböztetését. A kelet-közép-európai államok kapcsolódása a közös európai kül- és biztonságpolitikához A kelet-közép-európai államok kormányai már az első társulási szerződések aláírását megelőzően 1990-től kezdődően ad hoc jelleggel összehangolták külpolitikájukat a nyugat-európai államokkal. Ezt könnyű volt megtenni a világ távoli részein kirobbant válságokat illetően, figyelemmel arra, hogy ezeknek a kis és közepes méretű államoknak a többsége nem aggódott igazán azok miatt, s csatlakozásuk az EU politikájához ezekben az esetekben, ugyancsak nem érintette közvetlenül gazdasági érdekeiket. Az EU politikájához való csatlakozás esetében jóval inkább arról van szó, hogy a kelet-közép- európai országok politikai filozófiájukból következően ki kívánták nyilvánítani szolidaritásukat a Nyugattal. A politikai dialógus még a társulási szerződések hatályba lépését megelőzően, 1992 áprilisában megkezdődött a külügyminisztériumok politikai igazgatóinak szintjén.2 2002. tél 23
