Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Dunay Pál: Az EU közös biztonság- és védelempolitikájának céltalansága: a tagságra váró országok nézőpontja
Az EU közös biztonság- és védelempolitikájának céltalansága ami meghatározza a bel- és külpolitikai célokat és a nemzeti érdekek kifejeződését. „A kettős identitás a kelet-közép-európai államok nemzeti azonosságának két önálló, elkülönült elemére hagyatkozik. Ezek határozzák meg a nemzetek önérzékelését, és erőteljesen befolyásolják a kormányzatok külpolitikáját. Az egyik a hagyományos identitás, ami a második világháborút megelőző időre nyúlik vissza, amikor ezek az államok valamennyien részei voltak egy törékeny hatalmi egyensúlyrendszemek a Párizs környéki békék megkötését követően. A másik a posztkommunista identitás, ami a szükséges politikai és gazdasági újjáépítés sürgető voltára összpontosult, az elbukott kommunista kísérlet nyomán."1 A régió jelentős része elkerülte konfliktusainak katonai eszkalációját, az állami politikát nem védelmi vagy szélesebb értelemben vett biztonsági kérdések uralják, és kivétel nélkül integrálódni kívánnak a nyugati biztonsági intézményekbe. Mindezek okot adnak arra, hogy a csoportot egységként kezeljük. Az utóbbi években nem annyira az 1990-es évek kezdetén a demokrácia és a piacgazdaság útjára lépett országok csoportjának együtt tartása merült föl kérdésként, hanem inkább az, hogy további országok stabilizálódása nem teszi-e viszonylagossá a különbséget és eredményezi azt, hogy a csoport szinte parttalanná válik. Ennek a kérdésnek a felvetésében a volt Jugoszlávia területén zajlott háborúk lezárultát követően rejlik némi igazság, és már látható, hogy olyan államok, mint Horvátország, s hamarosan mások is okkal kémek helyet a sikeres átalakuláson túljutott államok között. Jóval nagyobb kérdés az, vajon el- juthatunk-e ahhoz, hogy valaha is meghatározzuk azoknak az országoknak a körét, amelyekkel nem számolhatunk tagként az európai intézményrendszer keleti irányú bővítésében. Lehet, hogy segít ebben a kettős identitás fent említett gondolatának figyelembe vétele, ám az is lehet, hogy nem. Nevezetesen a Szovjetunió európai utódállamainak (a balti államokat természetesen nem lehet ebbe a csoportba sorolni) eltérő a „hagyományos identitása", mint a kelet-közép-európai államoknak, ami kétségessé teszi elhelyezésüket a rendszerben. Mindezt azonban a „posztkommunista identitás" hosszú távú alakulása még jelentősen befolyásolhatja. A saját átmenetüket rendkívül sikeresnek tekintő országok részéről megfogalmazódik az igény, hogy a kelet-közép-európai régión belül az eredmények fényében tegyenek különbséget. Az igény hangoztatása annyiban már eddig is tükröződött a bővítési folyamatban, amennyiben a nyugati intézmények, lett légyen szó akár az Európa Tanácsról, a Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezetéről (OECD) vagy a NA- TO-ról, bővítése fokozatosan történt. Létfontosságú politikai okok szólnak azonban amellett, hogy a különbségtétel ne eredményezzen éles határokat az olyan államok között, amelyek felvétele már megtörtént, illetve amelyek belátható időn belül elnyerik a tagságot. A legfontosabb ilyen érdek megítélésem szerint annak elkerülése, hogy olyan államok legyenek Európa keleti felében, amelyek erőfeszítéseik sikertelensége láttán elfordulnak a nyugati intézményektől, s amelyek magatartására ezt követően azok már nem gyakorolnak számottevő hatást. 2002. tél 21
