Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 3. szám - VILÁGPOLITIKA - Lévai Imre: Kapitalizmusok összecsapása és a világrend átalakulása?
Kapitalizmusok összecsapása és a világrend átalakulása ? Külön kell szólnunk azokról a társadalmi és gazdasági tényezőkről, amelyek Észak- Európa sajátos, félperifériás helyét és szerepét meghatározták az európai tőkés fejlődés általános folyamatában és irányában, s amelyek az addigi dán-svéd hatalmi rivalizálás korának véget vetettek, és az északi identitás fokozatos kialakulásához vezettek. Aligha elégséges ugyanis az észak-európai népek „bölcs belátására" utalni a régió önszerveződésének bemutatásakor. A sajátos (vagy külön, de „megkésettnek" csak a történeti és logikai elemzés egységének megbontásával nevezhető) fejlődési utat járó északi régió nyilvánvalóan a világtókés rendszer fejlődésének alárendelve, annak alrendszereként lépett és léphetett csak színre, betöltve a félperiféria felemás szerepét. A nem túlzottan tudományosnak tűnő „felemás" jelzőt a talán még félrevezetőbb „köztes" (in-between, vö. Wallerstein, 1985), a valamely centrum és periféria közötti helyet és meghatározatlan szerepet jelölő kifejezést pontosítani remélve használjuk. Talán még megengedhető leegyszerűsítéssel élve azt is mondhatnánk, hogy a félperiféria inkább értelmezhető centrumként is és perifériaként is mint centrumként sem és perifériaként sem viselkedő struktúraként. (Vö. Lévai, 2000c, 2001) Látnunk kell ugyanakkor, hogy elméleti és történelmi tévedés Eszak-Európát differenciálatlanul az európai vagy a globális kapitalizmus perifériájaként bemutatni, mint azt a szakirodalom tekintélyes része teszi. Egyrészt a régió kezdettől fogva magában foglalta a centrum-periféria viszony belső viszonyait („valódi" periféria-szerepet csak a finn területek, esetenként Norvégia, illetve Izland és Grönland töltöttek be hosszabb- rövidebb ideig), másrészt Dánia és Svédország - kétségtelenül igen rövid életű - gyarmattartói aspirációkkal léptek föl a világkapitalizmus tényleges perifériáin (az előbbi a Kelet-Indiákon, az utóbbi Afrikában). A tőkés világrendszer elkülönült alrendszerévé (régióvá) válás megértéséhez természetesen a gazdaságföldrajzilag és történetileg meghatározott belső' viszonyok és a külső'feltételek együttes vizsgálata adhat kulcsot. Eszak-Európa ott és akkor „regionalizálód(hat)ott", ahol és amikor a gazdasági (és társadalmi) fejlődés ezt elkerülhetetlenné tette, illetve a belső és külső korlátokat áttörte. (Vö. Neumann, 1999,113-141. o.) Az északi régió nagyjából egy időben, jelentősen eltérő belső ala pon, ám hasonló külső hatásokra lezajlott ipari forradalma tette lehetővé a XIX. század második felében, hogy a nemzetté és az „északivá" válás folyamata nemcsak párhuzamosan, hanem egymást erősítve haladjon előre.8 Az ipari forradalom, a lassan folydogáló kereskedelmi akkumulációt felváltó vagy inkább túlszárnyaló, lavinaszerűen megindult termelői és szolgáltatói tőkefelhalmozás9 által inspirált északi együttműködés végül sajátos szubrégió kialakulását eredményezte Európában. Egyfelől a munkaerő újratermelésében való közvetlen és aktív, intézményes állami szerepvállalással („jóléti állam"), másfelől a nemzetközi együttműködési és biztonsági rendszerekben való tevékeny és kezdeményező szerepet vállaló külgazdasági és külpolitikával („kisállamiság'') jellemezhető „északi modell" a tőkés világfelhalmozás egyszeri és megismételhetetlen, történelmileg kialakult különös, regionális mintája. 2002. ősz 121
