Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 3. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Miszlai Sándor: Oroszország külpolitikája a jugoszláviai konfliktusok rendezési folyamatában
Oroszország külpolitikája a jugoszláviai konfliktusok rendezési folyamatában értelmezné a nemzetközi közösség irányában, hiszen a kontaktcsoport ajánlata valójában csak alapot képez a további kérdések kétoldalú megvitatására."25 Ugyanakkor, mielőtt Jelcin megkapta volna ezt a levelet, Baturin már beszámolt jugoszláviai útja eredményeiről, amelyeket az elnök nagyra értékelt, s felhatalmazta tanácsadóját ennek az irányvonalnak további erősítésére. Az orosz elnöki adminisztráció egykori munkatársai beszámoltak arról, hogy Baturin jelentésének hatására Jelcin kellemetlen beszélgetést folytatott a külügyminisztérium vezetőjével, rávilágítva munkája hiányosságaira. Ezt követően néhány órán belül Kozirjev a Szmolenszk-térre rendelte a televízió tudósítóját, s olyan értelmű nyilatkozatot tett, miszerint a boszniai szerbek határozata a területi felosztás kérdésében „hatalmas lépést jelent a boszniai kérdés rendezése során".26 Jelcin mindazonáltal a kialakult helyzetre tekintettel úgy döntött, hogy a volt Jugoszláviába küldi védelmi miniszterét, Gracsovot. Hamarosan kiderült azonban, hogy Kozirjev bejelentése mit sem változtatott a külügyminisztérium tényleges tevékenységén. A boszniai szerb válasz által előidézett nyugati véleménykülönbségeket az orosz diplomácia nem tudta kellőképpen kihasználni. Az Egyesült Államokkal és Németországgal ellentétben Franciaország mérsékeltebb álláspontra helyezkedett, amikor úgy értékelte, hogy a Szerb Köztársaság Parlamentjének nyilatkozata alapul szolgálhat a rendezési folyamat továbbviteléhez. A brit külügyminisztérium elismerte, hogy a kontaktcsoportra igen erős amerikai nyomás nehezedett a béketerv kidolgozásakor. Mindemellett nem használták ki megfelelő módon az ENSZ-főtitkár különmegbízottjának, Akashinak, illetve a genfi békekonferencia társelnökének, Owennek a kezdeményezéseit sem. Az orosz külügyminisztérium kísérletet sem tett arra, hogy közvetítőként lépjen fel a szerb és a horvát elnök között folyó tárgyalások elősegítésére. Tudjman rendkívül érdekelt volt a megegyezés sikerében, s többször tanújelét is adta ennek. Izetbegovictyal ellentétben nem jelölte meg feltételként a Jugoszláviával folytatandó tárgyalások érdekében az egységes Bosznia fennmaradását. Tudjman mindenekelőtt igyekezett elismertetni a szerb Krajinákat Horvátország részeként, ezért cserébe hajlandó lett volna átadni a Montenegróval határos Prevla ka-félszigetet, amely stratégiailag fontos terület volt Belgrad számára. A két elnök más kérdésekben is kész volt a megállapodásra: így többek között a rendezési folyamat holtpontról történő kimozdítására s ezáltal az amerikai elképzeléstől eltérő megoldás kidolgozására. Ugyanakkor az orosz diplomácia irányítója ismételten visszatért eredeti irányvonalához, s helyettesét, Csurkint delegálta Jugoszláviába Gracsov mellé annak érdekében, hogy nyomást gyakoroljanak Milosevicre és Karadzicra. A Nyugattól viszont ennek fejében nem várt el lényegi befolyást a muzulmán-horvát félre.27 Mindazonáltal utólag úgy értékelhetjük, hogy a külügyminisztérium taktikája nem volt teljességgel megalapozott. Ebben az időben már azt tapasztaljuk, hogy Milosevic 2002. ősz 81
