Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 3. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Miszlai Sándor: Oroszország külpolitikája a jugoszláviai konfliktusok rendezési folyamatában
Miszlaí Sándor „...a pozitív szerb válasz szabad kezet ad nekünk a szankciók eltörlésére. ígérem Önöknek, hogy ezt a lehető' legrövidebb időn belül megtesszük. Valós lehetőség nyílik Bosznia-Hercegovina alkotmányos berendezkedésének felülvizsgálatára és a Szerb Köztársaság elismerésére, valamint a szerb Krajinák politikai státusának elismertetésére. Részt kívánunk venni a szerb gazdaság helyreállításában is. Számtalan kérdés vár még megoldásra, de Oroszország sohasem hagyja magára a szerbeket. Ennek záloga történelmi múltunk és testvéri érzéseink, amit Ön is említett levelében. Egyetértünk abban, hogy apáink e drága örökségét meg kell őriznünk a későbbi generációk számára. Ha már a népeink közötti kölcsönös vonzalom történelmi hagyományait említjük, szólnunk kell a jövőnkről is. (...) Oroszország támogatja a politikai, katonai, gazdasági szövetségesi kapcsolatokat Szerbiával, bárhogyan nevezzék és bármilyen összetételű is legyen. Ez népeink akarata, következésképpen vezetőink kötelessége."15 A megbeszélések egyik résztvevője később Moszkvában a találkozó hangulatát a következőképpen értékelte: Milosevic nagy érdeklődéssel olvasta Jelcin levelét, megtárgyalva annak részleteit tanácsadójával, a beszélgetésben is részt vevő Stanisictyel. A szerb elnök rendkívül feszült és zavart volt, ami korántsem volt rá jellemző. A Jugoszláviában szinte teljhatalmat élvező politikus hideg gondolkodású, számító ember hírében állt. Milosevic Szerbiában született, de családja Montenegróból származott. Már iskolás korában vonzották a társadalmi szereplések, a közösségi munka sokkal jobban érdekelte a tanulásnál, a sportnál. 18 éves korában belépett a pártba. Egy osztályba járt későbbi feleségével, Mirjana Markovictyal, akinek szeretete és barátsága egész pályafutását végigkísérte. Politikai pályájának csúcsára Milosevic a 80-as évek közepén került. Ezt elsősorban két embernek köszönhette: apósának Momcilo Markoviénak, aki Tito-barát közhivatalnok volt és Ivan Stambolicnak, a szerb kommunisták egyik vezetőjének, aki a párthierarchiában egyre feljebb lépegetve mindig maga után húzta Milosevicet. Egy váratlanul összehívott párt tanácskozáson 1987-ben Milosevic nyugdíjazta egykori támogatóját, s elfoglalta a szerbiai pártvezető pozícióját. Erre a „koszovói adut" használta fel. A hatalmon lévő szerb kommunisták közül elsőként kezdett bele egy széles körű kampányba a koszovói kommunisták védelmében. Elérte egy új alkotmány elfogadását, amelyben a koszovói tartomány autonómiáját jelentősen korlátozták. Hamarosan szerbek foglalták el a koszovói terület vezető helyeit. A „bürokráciaellenes forradalom" jelszavával Milosevic hamarosan saját embereit ültette a Vajdaság és Montenegró hatalmi pozícióiba is. A kelet-közép-európai „bársonyos forradalmak" után megváltoztatta a párt elnevezését, amely így Szerb Szocialista Párttá vált, de a hatalom és a gazdaság kulcspozíciói továbbra is a kezében maradtak. Müosevic igyekezett megőrizni a jugoszláv föderációt, s amikor annak széthullása már ténykérdéssé vált, legalább a szerb területeket próbálta 74 Külügyi Szemle
