Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 3. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Miszlai Sándor: Oroszország külpolitikája a jugoszláviai konfliktusok rendezési folyamatában
Miszlni Sándor A szakértők gondolatmenete egyszerű volt. A háború kirobbanásának alapvető oka a boszniai kérdés újbóli napirendre kerülése. Tehát erre kellett mielőbb megoldást találni. Az egyik lehetséges fellépés - amint azt már a nemzetközi politika történetében tapasztalhattuk a szerbek visszaszorítása, elüldözése vagy egyszerű asszimilációja. Egy további megoldási lehetőséget jelentett a jugoszláv modell vagy a szerbek lakta területek egyesítése. Ekkorra azonban Jugoszlávia már széthullott, s újraegyesítésére nem volt esély. A szerb területek összefogása ellen pedig nemcsak a horvátok és a muzulmánok, de a nyugati államok és Washington is tiltakozott. Kompromisszumra volt szükség, amelyhez nem az elméletből, hanem a Boszniában és Horvátországban kialakult valós helyzetből kellett kiindulni. Alapvetően három háborús év után még az egységes Bosznia fenntartását szorgalmazók számára is világossá vált, hogy ez egy életképtelen, mesterséges államalakulat. Ezért nem lehet más megoldás, mint a területek valamilyen elvek szerinti felosztása. Ennek legtermészetesebb módja az lett volna, ha nem akadályozzák a boszniai szerb területek egyesülését Jugoszláviával s a horvátokét Horvátországgal. A megmaradt muzulmán részek pedig muzulmán államba tömörülhettek volna, vagy kívánság szerint csatlakozhattak volna Szerbiához vagy Horvátországhoz. Amint már szóltunk róla, a második változat valósult meg többé-kevésbé a Muzulmán-Horvát Föderáció megalakításával s a Horvátországhoz fűződő konföderatív viszony lehetőségével. Megállapítható azonban, hogy a boszniai területek felosztása nem szolgált veszedelmes precedensként az európai határok felülvizsgálatára, mivel az egységes Bosznia sem létezett a valóságban. A volt jugoszláv tagköztársaság területének felosztása sokkal kevesebb áldozattal járt volna (elsősorban a boszniai muzulmánok részéről), mint egy szinte működésképtelen államalakulat újjáélesztése. Ezzel több nyugati szakértő is egyetértett. így többek között a volt amerikai külügyminiszternek, Kissingernek is az volt a véleménye:- létre kell hozni egy kis boszniai muzulmán államot (lehetőség szerint tengeri kijárattal);- a szerbeknek és a horvátoknak pedig meg kell engedni, hogy csatlakozzanak a velük etnikailag rokon államokhoz. Ugyanakkor ezt az elképzelést élesen ellenezték mind a békefenntartók, mind a nemzetközi közvetítők. Ami Horvátországot illeti, ott más volt a helyzet. Az „első" és a „második" Jugoszlávia széthullásának okai között előkelő helyen szerepelt a horvátok vágya egy saját állam kialakítására. A boszniai háború középső szakaszában Horvátország már kellő önbizalommal és erősödő hatalommal rendelkezett, elsősorban Németország támogatásának köszönhetően. Ugyanakkor a szerblakta Krajinák nélkül, amelyek az ország területét több részre osztották, Horvátország egységes államként életképtelen volt. Optimális megoldásnak a szerb lakosság széles körű autonómiája látszott. A boszniai rendezés forgatókönyvei azonban nem szolgálhatták egyformán az érintett nemzetek érdekeit A rendezési folyamat korai szakaszában alkalmazott „kettős 72 Külügyi Szemle
