Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 3. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Miszlai Sándor: Oroszország külpolitikája a jugoszláviai konfliktusok rendezési folyamatában
Miszlni Sándor Ugyanakkor a moszkvai külügyminisztérium a kezdetektől nem támogatta az alternatív megoldási javaslatokat. Éppen ezért a kontaktcsoportban olyan döntés született, amely a boszniai szerbek magatartását a béketerv elutasításaként értékelte. Emellett a nemzetközi összekötőcsoport abban is állást foglalt, hogy a szankciók megszüntetésének kérdéséhez egyesítik a horvátországi rendezés problémáját, habár az embargós intézkedéseket kizárólag a boszniai helyzettel kapcsolatban vezették be. 1994 augusztus elején Kozirjev külügyminiszter ellátogatott Belgrádba, hogy ismételten próbálja meggyőzni Milosevicet, valamint nyomást gyakoroljon a boszniai szer- bekre. A kialakult helyzetben a szerb elnök számára az orosz külügyminiszterrel folytatott megbeszélések tulajdonképpen választási helyzetet is teremtettek. Egyrészről világos volt a Baturin által elkezdett és Gracsov személyében megerősített irányvonal. Másrészről viszont létezett a kozirjevi nyugatos álláspont. Természetesen nem lehet kétséges, hogy az orosz diplomácia vezetőjének sokkal több eszköz volt a kezében, mint a bírálóinak. Ebben az időben még a külügyminiszter határozza meg a külpolitikai irányvonalat, hajtja végre annak lépéseit, folytat tárgyalásokat. Nagy valószínűséggel Milosevic hasonlóan értékelt, és a Baturin-Gracsov-látogafásoknak nem tulajdonított nagy jelentőséget, míg a szankciók megszüntetését ígérő kozirjevi álláspontot hivatalos pozícióként fogta fel. Ennek a felismerése a szerb elnököt eddigi irányvonala teljes feladására sarkallta. Lényegében nemcsak megszüntette a boszniai szerbek támogatását, hanem abba is beleegyezett, hogy politikai és gazdasági szankciókat vezessenek be ellenük. Mindazonáltal a Boszniai Szerb Köztársaság elnökével, Karadzictyal való szakításhoz személyes indítékok is hozzájárultak. A boszniai szerb vezér ebben az időben elérte népszerűsége csúcspontját, és össznemzeti méretekben reális versenytársává válhatott .volna Milosevicnek. Ezen túlmenően ideológiai nézeteltérések terhelték kapcsolataikat. Milosevic és különösen a felesége, Mirjana Mar- kovic továbbra is a kommunista múlt bűvkörében élt, és nem mutattak hajlandóságot meggyőződésük feladására. A boszniai szerbek vezetői viszont a „szerb fehérgárdisták" (csetnikek) hagyományaira támaszkodtak, így a pravoszláv egyházra, s elutasították a szocialista, titói örökség minden megjelenését. A boszniai rendezés egyik legfontosabb kérdése maradt továbbra is a két államalakulat egyenjogúságának elismerése. Ezeknek a jogoknak mindenekelőtt Bosznia-Hercegovina alkotmányos berendezkedését kellett volna érinteniük. Ezt az álláspontot mindinkább elfogadták a kontaktcsoport európai képviselői is. Ugyanakkor az egyenlő elbánást az Egyesült Államok azzal utasította el, hogy az a boszniai szerbeknek túlságosan kedvező feltételeket teremtene. Lényegében az amerikai álláspont kerekedett felül, és ez lehetővé tette, hogy a boszniai muzulmánok 1994 októberében a „biztonsági zónából" újabb támadást indítsanak Bihac városa körül. Nagy-Britannia és Franciaország az akciót elítélő megnyilatkozásai mellett az orosz külügyminisztérium nem reagált, úgy értékelte, mintha semmi kü58 Külügyi Szemle
