Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Raballand, Gael: A víz Közép-Ázsiában: bőség és hiány
Folyóiratszemle elutasítják azt a gondolatot, hogy a Kirgizisztánból eredő folyókat nemzetközinek lehessen tekinteni. A víztarifa elméletét is kirgiz vízügyi szakemberek dolgozták ki. A két hegyvidéki országgal szemben a síkvidéken fekvő három másik ország ragaszkodik az öt ország között 1992-ben Almatyban létrejött megállapodáshoz. Ez a kirgiz parlament által soha nem ratifikált megállapodás kikötötte, hogy a megállapodást megkötő feleknek „egyenlő joguk van a vízforrások használatához". A helyzet rendezésére Üzbegisztán és Türkmenisztán kétoldalú megállapodásokat javasol. Üzbegisztán ezenkívül még hivatkozik a nemzetközi tavak és a határokat átszelő folyók használatáról és védelméről szóló, az ENSZ égisze alatt 1992-ben megkötött helsinki egyezményre is. Ez előírja a határokat átszelő folyók „ésszerű és igazságos" használatát. A gazdasági helyzet romlása is jelentősen rányomta bélyegét a vízelosztás kérdésére. Mivel Kirgizisztánban energiahiány lépett fel, az ország az öntözéses gazdálkodásról egyre inkább áttért az energiatermelésre, és a toktoguli vízerőmű vált az első számú energiaszolgáltatóvá, pedig azt nem ezzel a céllal hozták létre. Mivel a kirgizeknek télen van szükségük a legtöbb energiára, a vízerőmű ekkor bocsátja ki a legtöbb vizet. A síkvidéki országoknak pedig nem ekkor lenne szükségük a vízre, hanem tavasszal, a növénytermesztés időszakában. Tavasszal viszont már nem kapnak elegendő vizet, mert a kirgizek érvelése szerint már megtörtént a beütemezett vízkibocsátás. így aztán jelentős vízhiány lép fel ezen országok mezőgazdaságában. A gazdasági válság a beruházások csökkenését is maga után vonta. A szovjet érában a hektáronkénti tőkebefektetés mértéke Közép-Azsiában elérte a 220 dollárt, míg mára ez az arány 15-20 dollárra esett vissza. A beruházások visszaesése a vízpazarlás fokozódásával járt együtt. Kirgiz szakemberek szerint az összegyűjtött víz 20 százaléka rögtön elvész a mezőkön, az összes víz 30-35 százaléka pedig nem hasznosul. A víz minősége is évek óta romlik, a benne előforduló vegyszerek és műtrágyamaradványok miatt, valamint a kilúgozódás következményeként egyre több megbetegedés fordul elő. A vízpazarlást az egyéni számlázás bevezetésével próbálják visszaszorítani. Ezt azonban a falusi lakosság rendkívül rossz anyagi helyzete miatt nehéz érvényre juttatni. A Karakum- csatorna irányítási szervezete 1994-ben 400 000 dollár értékű vízszámlát nyújtott be harminc kollektív szövetkezetnek, de végül ennek az összegnek kevesebb mint 2 százalékát tudták beszedni. Nehéz megértetni, hogy a víznek ára van, de még nehezebb azt behajtani. A helyzetet súlyosbítják az egyre emelkedő villanyáramárak is. így nemcsak az egyes országok közötti, de az országokon belüli feszültségek is nőnek. Jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon az országok közötti kapcsolatok romlása nem vezethet-e háborúhoz. A vízügyek terén a romlás egyértelmű: az 1992-ben kialakult status quótói eltávolodva a kapcsolatok a csereügylet-szerződések felé mozdultak el, amelyeket azonban egyre kevésbé tartottak be, így a megtorló intézkedések mindennapossá váltak. A feszült helyzet láttán a nemzetközi szervezetek megpróbáltak az öt ország segítségére sietni, ám mindegyik program más és más szereplőre próbált építeni, így az 2002. tavasz 209
