Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Raballand, Gael: A víz Közép-Ázsiában: bőség és hiány
Folyóiratszemle Gael Raballand, a Géoéconomie cikkének szerzője arra keresi a választ, hogy ez a bőséges vízkészlet miért jelenti mégis politikai konfliktusok forrását az egyes államok között. Az okok között elsőként a vízforrások egyenlőtlen megoszlását említhetjük meg. Az Aquastat adatai szerint Közép-Ázsiában az éves csapadékmennyiség 338 mm. Ám ennek a megoszlása nagy eltéréseket mutat: Üzbegisztán és Türkmenisztán sík és sivatagos területein csupán 70 mm, míg Tádzsikisztán hegyvidékén a 2400 mm-t is eléri. A másik nagy aránytalanságot az okozza, hogy az Amu-Darja és a Szir-Darja Tádzsikisztán és Kirgizisztán területén ered, és ez a két ország rendelkezik Közép- Ázsia vízkészletének több mint 80 százalékával. A mezőgazdaság szovjet fejlesztése, amely teljes mértékben figyelmen kívül hagyta az egyes tagállamok eltérő adottságait, szintén hozzájárult a feszültségek és függőségek elmélyüléséhez. A szovjet mezőgazdaság nagy vívmányának számított az öntözéses növénytermesztés elterjesztése Közép-Ázsiában. Az intenzív mezőgazdaság meghonosítása, főleg a gyapottermesztés, exponenciális mértékben megnövelte a vízszükségletet, ezzel együtt pedig felmérhetetlen környezeti károkat okozott, amelyek között a talaj kilú- gozódását vagy az Aral-tó vízszintjének nagymértékű csökkenését említhetjük. Amikor a szovjet hatalom lassacskán tudatára ébredt ennek, nagy csatornázási kampányba kezdett, amellyel sikerült csökkenteni a vízpazarlást: 1980-ban 18 000 m3 vízre volt szükség egy hektár föld öntözéséhez, tíz évvel később már csak 12 000 m3-re. Ezenkívül megszervezte az erőforrások (víz és energia) szabályozásának és elosztásának regionális rendszerét. Kirgizisztánban és Tádzsikisztánban duzzasztógátakat építettek a hegyi folyókon, amelyek közül a legnagyobb a Toktogulban található duzzasztógát. Mivel ez a két ország szénben és szénhidrogénben szegény, kidolgoztak egy regionális szintű kompenzációs rendszert, amelynek keretében Kirgizisztán télen összegyűjtötte a vizet, majd tavasszal a többi tagország rendelkezésére bocsátotta. Ennek fejében Üzbegisztán gázt és kőolajipari termékeket, Kazahsztán pedig szenet szállított. Bár számos ellentét volt a tagköztársaságok között, ez a kompenzációs rendszer mégis zökkenőmentesen működött, mivel lehetővé tette az energia- és a vízhiány csökkentését. Amikor 1991 augusztusában és szeptemberében az öt tagköztársaság elnyerte függetlenségét, és a korábbi regionális szintű irányítást a problémák országos szintű kezelése váltotta fel, az addig lappangó feszültségek ismét felszínre kerültek. Sőt a helyzet oly mértékben romlott, hogy egyes elemzők „vízháború" kirobbanásától tartanak. Amikor ennek okaira próbál rávilágítani a szerző, első helyen az erőforrások nemzeti szintű kisajátítását, második helyen pedig a gazdasági feltételek romlását említi. Kirgizisztán és Tádzsikisztán pénzügyi ellenszolgáltatást vár a többi három országnak nyújtott vízért cserébe, míg ez utóbbiak úgy vélik, hogy a víz az országok közös tulajdona. A kirgizek mentek a legmesszebb követeléseikben: a kirgiz parlament 1997-ben hozott határozatában azt követelte a többi volt tagországtól, hogy járuljanak hozzá a Kirgizisztánban működő vízerőművek fenntartási költségeihez. Ugyanakkor viszont 208 Külügyi Szemle
