Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Demendy Nóra: A posztmodernizmus a nemzetközi kapcsolatok elméletében
A posztmodernizmus a nemzetközi kapcsolatok elméletében sek feltárása érdekében. Campbell az Egyesült Államok külpolitikájának vizsgálata során azt igyekszik kimutatni, hogy a biztonság kontextusában értelmezett külpolitika alapvető jelentőségű a hagyományos elmélet által adottnak vett saját identitás, önazonosság (self) és rendszer kialakításában. Ilyen értelemben Campbell munkája valójában az Egyesült Államok genealógiája. Az önazonosság posztmodern megközelítésben szintén diszkurzív, állandóan változó dolog, nem olyasmi, amit adottnak lehetne tekinteni. Ugyanígy a különbözőség jellege is folyton átalakul, párhuzamosan az azonosság és különbözőség közötti határ változásával. Az (ön)azonosság/különbözőség tehát nem alapul semmi olyanon, amely megelőzné létrejöttét, az identitás saját „működése" során alakul. Ezen a meggondoláson alapul Campbell megjegyzése az állami identitásról: „Fel kívánom vetni, hogy (...) bármely állam identitását úgy kell felfognunk, mint amelyet »az idők során finoman átalakítanak... ismétlődő tevékenységeken keresztül« és »nem egy alapító tetten, hanem inkább egy szabályozott, ismétlődő folyamaton [keresztül]«." 21 Campbell tehát az állam vizsgálatát az identitás/különbözőség problematika keretei közé helyezi, ami új elméleti kiindulópontot jelent a nemzetközi kapcsolatok teóriájában. Másfelől a külpolitikát úgy mutatja be, mint egy társadalmi gyakorlatot, amely elválaszthatatlan az állam identitásának létrehozásától. A külpolitika tehát az identitás/különbözőség keretei között értelmezve az én (self) és a másik, a külföldi/idegen (other) közötti határ meghúzásának gyakorlatát jelenti. Campbell kétféle külpolitikáról beszél. Az egyik, a kisbetűs „külpolitika" „alatt mindenfajta megkülönböztető gyakorlatot, a kizárás módozatait értem (amit valószínűleg a mássághoz való viszonyként képzeltek el), amelyek tárgyaikat »idegenként« jelenítették meg. (...) Ebben az értelemben a »külpolitika« elválik az államtól, mint az identitás és különbözőség kategóriáiról szóló partikuláris döntés és olyan ellentéteket használ fel, amelyek az önazonosság és a másság között az etnicitás, a faj, az osztály, a nem vagy a földrajz különféle területein jelennek meg."22 A nagybetűs, az államhoz kapcsolódó „Külpolitika' így már nem az identitás létrehozásának színtere, hanem arra szolgál, hogy újrafogalmazza, újratermelje (reproduce) az identitást, amit a „külpolitika" hozott létre, és válaszoljon az identitást érő kihívásokra. Ezek alapján el kell hagyni a külpolitika hagyományos felfogását mint az ország külvilág felé való irányultságát, amely eleve adott identitásra alapoz. így az általában ilyen külső irányultságnak tekintett „Külpolitika" önazonosságát illetően a belpolitikai irányultságú „külpolitikára" támaszkodik, amely a másság és identitás létrehozása, a megkülönböztetés gyakorlatát jelenti. A „külpolitika" és a „Külpolitika" egymással való összefonódása lehetővé teszi a külpolitika olyan felfogását, amely nem egyszerűen külső orientációnak tekinti azt, hanem társadalmi gyakorlatnak, amelynek során az állam identitása folyamatosan alakul. Ennek alapján a diplomácia diskurzusához hasonlóan a biztonság sem az állami identitás külső, adottnak tekinthető eleme, hanem belső eleme. 2002. tavasz 145
