Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Demendy Nóra: A posztmodernizmus a nemzetközi kapcsolatok elméletében
A posztmodernizmus a nemzetközi kapcsolatok elméletében A posztmodernizmus a nemzetközi kapcsolatok elméletében 1984 tavaszán megjelent egy cikk The Poverty of Neorealism címmel Richard Ashley tollából, és ezzel a posztmodern is megjelent a nemzetközi kapcsolatok elméletében. A nagy hatású cikk ugyanakkor nemcsak Bourdieu és Foucault írásaiból merített, hanem Habermas és a Frankfurti iskola irányzatából is. Később Ashley már határozottan a posztmodern gondolkodókra támaszkodott, és mások is felsorakoztak mellé, így például Robert Walker, James Der Derian és David Campbell. Ashley említett cikkének célja a következő volt: „Nem az egyes neorealista gondolkodókhoz akarok kihívást intézni, hanem az egész neorealista elmélethez."9 Azaz - ahogy már fentebb említettem - a posztmodern irányzat nem a neorealizmus részállításait akarja támadni, hanem az egész neorealista gondolatkört. Mi ennek a kritikai irányzatnak a lényege? A következőkben erre igyekszem választ adni a fentiek alapján. Az episztemológiai probléma A posztmodernizmus (elsősorban francia gyökerű) irányzata nem csak a szó konkrét értelmében idegen a realizmus/neorealizmus angol-amerikai központú áramlatától, hanem óriási távolságra van tőle a megismerés alapjait érintő elgondolásait tekintve. A realizmus pozitivista gyökereiből adódóan a valóság általa alkotott képét úgy mutatja be, mint a „kinti" valóságot. Úgy tekinti azt, mint teljes, tökéletesen koherens egységet, amely tárgya lehet egy univerzalizáló, esszencialista, totalizáló elméletalkotásnak. Ennek a „külső" valóságnak a változatlan lényege, esszenciája fokozatosan megfejthető. Ha viszont ez lehetséges, akkor a realista elmélet az elkerülhetetlen, a történelmi szükségszerűség, a változatlan struktúrák birodalmává válik. Ezért természetes, hogy a realizmus megjeleníteni igyekszik a történelemben is a huszadik század realizmusának alapgondolatait. Erre vezethető vissza, hogy a realista irodalom például Thu- küdidész,'Machiavelli és Hobbes műveit úgy mutatja be, mint a „változatlan" valóság megjelenítéseit, amelynek egyetemes (realista) jellege ezen történelmi alakok munkásságán is végighúzódik. A realizmus a posztmodernizmus fényében az európai felvilágosodás anakronisztikus maradványának tűnik, amely (eredménytelenül) folytatja a nagy elmélet keresését, amely a konkrét téren, történelmi eseményeken és politikai szándékokon túl létezik. A posztmodernizmus ezzel szemben mindig a valóság kétséges, ellentmondásos, instabil, töredezett képét mutatja be, amelyek mindig az egyes diskurzusokhoz kapcsolódnak, és „csak" azok „partikuláris" igazságát hordozzák. A posztmodernizmus számára nem létezik tehát abszolút igazság, amelyről a modernitásban legalább vitatkozni lehetett. Ez érvényét veszti, és ez együtt jár egyfajta (tudományos) egzisztenciális kényelem, a biztos talaj elvesztésével, ami adott esetben félelmetes is lehet. 2002. tavasz 139