Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Magyarics Tamás: Borhi László: A vasfüggöny mögött
Könyvekről vezető sokkal szkeptikusabb volt a kommunizmus végső győzelmének kérdésében, mint például Nyikita Hruscsov, aki Kádárhoz a legközelebb állt az 1956 és 1989 közötti szovjet pártfőtitkárok közül. Ugyanakkor Kádár azt is vallotta, hogy a magyar nemzeti érdekek megegyeznek a Szovjetunióéval; ennek megfelelően a tárgyalt korszakban a magyar-amerikai viszony az amerikai-szovjet kapcsolatok függvénye volt. Ennek egyik legjellemzőbb példája az, amikor a magyar vezetés az 1960. májusra tervezett amerikai-szovjet csúcstalálkozótól tette függővé a magyar-amerikai kapcsolatok normalizálását vagy annak elhalasztását, de a sort folytatni lehetne: amikor Hruscsov ismételten kiélezte a német kérdést 1961-ben, újabb visszaesés következett be a magyar-amerikai kapcsolatokban. A taktikusként helytálló, de stratégaként annál szerényebb képességekkel rendelkező Kádár 1956 után kihasználta, hogy a Szovjetunió Magyarországot egyfajta „kísérleti léggömbként" (194. o.) használta, és jelentéktelenebb kérdésekben még a szovjetekkel való vitát is vállalta, hogy ezzel is legitimizálja önmagát és az 1956-os forradalom után létrejött rendszert. A döntő kérdésekben, mint például az 1968-as „prágai tavasz" eltiprásában Kádár mindig kiszolgálta a szovjet érdekeket. A rendszer - és önmaga hatalmon maradását - Kádár azzal is biztosította, hogy ragaszkodott a szovjet csapatok magyarországi jelenlétéhez akkor, amikor azok visszavonásának lehetősége felmerült Moszkvában. A magyar külpolitikára döntő befolyást gyakorló Kádár a magyar-amerikai kapcsolatok javításába sem magától egyezett bele, hanem a körülmények kényszerítették arra. A kétoldalú kapcsolatok normalizálása ugyanis egyrészt segített rendszerének kitörni az 1956-ot követő nemzetközi elszigeteltségből (az Egyesült Államok megvétózta a magyar küldöttek akkreditálását minden nemzetközi fórumon, kezdve az ENSZ-től a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetig [ILO]); másrészt, a romló gazdasági helyzet parancsolóan szükségessé tette a nyitást Nyugat felé, hogy a megreformálhatatlan rendszer fennmaradását néhány évvel meghosszabbítsa. Kádár János tisztában volt azzal, hogy a magyar-amerikai kapcsolatok végső soron a magyar kommunista rendszer alapjait fogják aláásni, de semmilyen alternatíva sem kínálkozott számára. A másik oldalon, az Egyesült Államokban is időközben átértékelték a korábbi „tömbszemléletet". Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események nyilvánvalóvá tették ennek a felfogásnak a tarthatatlanságát. Eisenhower elnök már hivatalba lépésekor enyhíteni kívánt a kommunista országokat sújtó gazdasági embargón; 1957-ben azután Lengyelország törte át a képzeletbeli falat, és - Jugoszláviát nem számítva - elsőként kapott amerikai hitelt gabonavásárlásra. A hitelt a Gomulka-vezetés a szovjetekkel szemben mutatott határozott fellépés „jutalmául" kapta. Magyarország esetében viszont szinte pontosan fordított volt a helyzet az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején: a Kádár276 Külpolitika
