Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Bárány Péter: Az Európai Unió francia elnöksége
Az Európai Unió francia elnöksége mind a minősített többség kiterjesztése terén csupán későbbre halasztja egyes alapvető fontosságú problémák megoldását, s ezzel meghagyja a saját „nizzai maradványait". Végül az is hiányosságként értékelhető, hogy bár a Bizottság és a Miniszteri Tanács esetében világosan hatalmi kérdésekről folyt az alkudozás - éppen ez okozta a szinte kibékíthetetlen ellentéteket -, az unión belüli hatalmi kérdéseket ez a kormányközi konferencia és ez a csúcstalálkozó nem kötötte össze az Európai Unió mint hatalmi egység általános kereteinek, legfőképpen a hatékony kormányzás modelljének kialakításával. Ebből a szempontból a most eszközölt intézményi reformok elégtelennek tűnnek, s bár mostantól megindulhat a valódi Európa-vita és egy új kormányközi konferenciába torkolló gondolkodási folyamat, Nizza fényében erősen kérdéses, hogyan sikerül majd megegyezésre jutni a nizzainál is alapvetőbb kérdésekben. A francia elnökséget azonban nemcsak Nizza vitatott kimenetele miatt érték kritikák. Azzal a kétes dicsőséggel büszkélkedhet, hogy féléves működése során - a későbbi nizzai eredményektől teljesen függetlenül, de nizzai magatartása által utólag megerősítve - folyamatosan szokatlanul erős kritikával illették partnerei. Elsősorban arrogáns stílusát, viselkedését, illetve európai ambícióinak, koncepciójának mérsékelt erejét kifogásolták. Az előbbit illetően különösen a kisebb tagállamok panaszkodtak végig arra, hogy a francia elnökség elnyomja őket, s kompromisszumkeresés helyett a nagyok koalícióját erősíti. De megtapasztalhatta a francia arrogancia és erőszakosság jegyeit Németország is a szavazati súlyok ügyében, illetve szinte egyöntetű véleményként hangzott el a 14 partner tagország részéről, hogy sajnálatos módon Franciaország mindvégig elsősorban saját érdekei kifejtésére, azok védelmére koncentrált.33 A kritikák másik fő vonulatát alkotó „visszafogottság európai ügyekben" egyrészt önként vállalt megfontolás eredménye volt, mivel az elnökség nem akarta „beszennyezni" az intézményi reformok konkrét kérdéseit egy messze vezető Európa-vita kibontakoztatásával.34 Másrészt szorosan kapcsolódott a külpolitikai konszenzust íratlan szabályként kezelő úgynevezett hatalmi társbérlet (cohabitation) intézményéhez. A félév során a megosztott, szűk látókörű társbérlet vádja lassanként hozzákeveredett a többi kritikához35, mondván, ez megfosztja minden víziótól, perspektívától a francia diplomáciát. A francia diplomácia azonban természetesen nem látta ennyire sötétnek saját teljesítményét, s a támadások elhárítására a kényszerítő külső körülményeket és a kritikák méltánytalan vonásait hangsúlyozták, kiemelve saját - mások által el nem ismert - erőfeszítéseik36 fontosságát. Moscovici, az európai ügyekért felelős miniszter elsősorban azt emelte ki, mennyire paradox helyzetben van az elnökség. „Amikor az elnökség előáll ötleteivel, azzal vádolják, hogy ki akarja kényszeríteni azokat, ha viszont hajlik a komp2001. tavasz-nyár 91
