Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Bárány Péter: Az Európai Unió francia elnöksége
Bárány Péter romisszumokra, akkor azzal, hogy meghátrál. Ez némileg tükrözi a mai európai valóság állapotát."37 Ennek alapján a francia elnökséget konkrétan ért támadásokról így vélekedett: „Franciaországot sokat támadták elnöksége alatt: arrogáns, imperialista, rá akarja erőltetni nézeteit másokra. Ez egyrészt mélyen megalapozatlan, mivel nem igaz, másrészt igazságtalan, mivel nem ismeri el erőfeszítéseinket."38 A francia külügyminiszter sem látta drámainak a helyzetet a támadások ellenére, sőt, még vissza is vágott: „Úgy gondolom, hogy ez abból következik, hogy ennek az elnökségnek súlyos felelőssége van. Ilyen körülmények között egy elnökség, legyen az bármilyen is, ki van téve annak a veszélynek, hogy bűnbaknak kiáltsák ki."39 5. Következtetések A francia elnökség az utóbbi évek legtöbb vitát kiváltó, legtöbb érzelmi töltetet felszínre hozó elnöksége volt. Ebben külső és belső tényezők egyaránt szerepet játszottak. Franciaország tulajdonképpen a körülmények áldozata lett abban a tekintetben, hogy a kormányközi konferencia témái eleve meghatározták elnökségének politikai irányvonalát. Amennyiben hiányoztak programjából a távolba mutató víziók, az elsősorban ennek a meghatározottságnak a számlájára írandó, s nem is teljesen igaz, ugyanis egyértelműen Franciaország vetette fel az intézményi reformok sorába az igenis perspektivikus megerősített együttműködés mechanizmusát. Csak éppen a figyelem mindvégig a három amszterdami maradványra összpontosult. A francia elnökség legnagyobb paradoxona éppen ez, vagyis hogy hiába fogalmazott meg - és hajtott is végre - széles körű, aktív és számos területen előre mutató programot, ennek elemei háttérbe szorultak a politikai színtér történései mögött. Ráadásul az intézményi reformok többsége olyan területet érintett - a Bizottság összetétele és a minősített többség kiterjesztése mindenképpen ilyen volt -, ahol semelyik másik tagország sem jutott volna valószínűleg messzebbre, alapvető hatalmi kérdésekről, nemzeti kompetenciákról lévén szó. Sőt, ahogy Jospin miniszterelnök félig tréfásan-félig komolyan megjegyezte: „bizonyos szempontból jobb, hogy Franciaország az elnök, mert így elfogad olyan dolgokat, amelyeket egyébként nem fogadna el." Ez mindkét említett területen megmutatkozott, hiszen elnökségként nem védte minden áron a nagy országok álláspontját, és elfogadta a kompromisszumot a Bizottság létszámáról, illetve lazította saját nemzeti fenntartásait a többségi szavazás terén. Ugyanakkor az is érdekes kérdés, vajon meddig ment volna el Franciaország egyszerű tagországként, amennyiben az elnöklő ország egy olyan, a többség által támogatott javaslatot terjeszt elő, amely nem a fran92 Külpolitika
