Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Romsics Gergely: Magyarország a "Foreign Affairs"-ben, 1940-1948
Magyarország a „Foreign Affairs"-ben, 1940-1948 pen szovjet gyarmattá vált. A Szovjetunió azonban korántsem nyerte el a magyar nép jóindulatát".125 A „Soviet Imperialism in Hungary" a magyar kommunisták kezdeti taktikáját, amelyet a demokratikus formáknak legalább a felszínen való tiszteletben tartása jellemzett, és amelynek tartósságában Jászi annyira reménykedett, egyszerű „tévedésnek" nevezi, amelyet az első választások során elszenvedett vereség után Rákosi csoportjának többé nem állt szándékában elkövetnie. A szovjet és magyar kommunisták akcióinak ezt követően egyre nyilvánvalóbb antidemokratikus éle ellenére a nyugati szövetségesek passzívak maradtak. Campbellel ellentétben Schoenfeld nem ismeri el az Egyesült Államok diplomáciai aktivitását korlátozó megfontolások érvényességét, rámutatva arra, hogy az amerikai fél határozatlanságát az ellenfél minden esetben messzemenően kihasználta.126 Schoenfeld jelzi, hogy a tartós rendezést ígérő párizsi békekonferencia eseményei sem segítették a magyar kormányt. Annak a kommunisták térnyerésétől tartó tagjai ugyanis abban reménykedtek, hogy a nagyhatalmak 1920-nál méltányo- sabb döntései olyan belpolitikai tőkét biztosítanak majd számukra, amelynek segítségével a szuverenitását a béke aláírásával visszanyert országban lehetségessé válik szembefordulni a támogatóikat elvesztett hazai kommunista párttal. Az utólagos korrekciók elmaradása éppen ezért csak tovább gyengítette ez utóbbiak pozícióit.127 A magyar küldöttek azonban mindenfajta határkorrekció ígérete nélkül tértek haza Párizsból, és a közvélemény kiábrándultságát kihasználni igyekvő Rákosi- klikk megkezdte „a legnagyobb párt felbomlasztására és a kormányon belüli kommunista befolyás kiterjesztésére irányuló kísérleteket", és egyben a tervezett hatalomátvétel előkészítését. Az 1947 februárja óta folyó belpolitikai offenzívára az amerikai külügyminisztérium csak március hatodikén reagált, miután „szovjet katonai hatóságok letartóztatták Kovács [Bélát]". Moszkva azonban tudta, hogy a nyugati szövetségesek nincsenek elszánva a cselekvésre, és így az év hátralevő részében tovább támogatta a budapesti kommunisták által elkövetett sorozatos jogtalanságokat, amelyek eredményeképpen azok sikeresen megszilárdították hatalmukat.128 A tanulmány konklúziójában Schoenfeld nyíltan szembeszáll azokkal a véleményekkel, amelyek szerint a szovjet külpolitika célja Közép-Európában mindössze Moszkva-barát kormányok hatalomra juttatása volt. Ha elfogadnának az utóbbi vélekedést, érvel a szerző, akkor a Szovjetunió agresszivitását, amellyel elkerülhetetlenül maga ellen fordítja a térség kis népeit, irracionális viselkedésként, sőt egyszerű „ostobaságként" kellene értékelnünk. Azonban erről nincs szó, a nyugati megfigyelők tévedtek: hibásan mérték fel a szovjet imperializmus természetét.129 2001. tavasz-nyár 239
