Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Pritz Pál: A Horthy-korszak külpolitikájáról
Pritz Pál rancsszóra. Néhány évvel később a frankhamisítási botrány rázta meg alapjaiban a rendszert, angol segítség nélkül a kormányfő aligha őrzi meg miniszterelnöki székét. Ez az ügy is modellértékűén igazolja - vélelmünk szerint - a fentebb mondottakat. Hiszen, ha nincs kapcsolat a bankóhamisítók és a hivatalos politika egyes tényezői között, akkor nem lesz (legalábbis nem ekkora) botrány. S az is igaz: ha ezt a meglehetősen izgága népséget jobban kontroll alatt lehetett volna tartani, akkor sincs botrány (vagy legalábbis később, jóval később, s nem már rögtön az első hamis bankó beváltásánál). Az angol támogatásnak pedig nyilvánvalóan az adott európai rendbe való kifogástalan illeszkedés volt az ára, következőleg a frankügy nem hogy közelebb hozta, hanem inkább a távolabbi jövőbe tolta az alapcél majdani elérését. Az 1927-től kiterebélyesedő revíziós mozgalom az újabb példa. Kétségkívül nyo- matékot adott a kormány revíziós célkitűzéseinek. Ekkor már nem csupán a rejtett programnak, hanem a hivatalosan meghirdetettnek is, hiszen nem sokkal később, 1928 márciusában mondja el Bethlen István Debrecenben új hangvételű beszédét. Szokásos dolog e beszédet összefüggésbe hozni az ország akkoron frissen megnagyobbodott mozgásterével, tehát a katonai ellenőrzés addigi rendszerének 1927- ben bekövetkezett megszűntével, s az ugyancsak 1927-ben bekövetkezett fontos lépéssel, az olasz-magyar örök barátsági szerződés aláírásával. Az önérzetes hanghoz azonban minden bizonnyal erőt nyújtott a Magyar Revíziós Liga megszületése, dinamikus, külföldön is nagy hatású tevékenysége.2 Másfelől ellenben ez a tömegerő megint csak nem jelentett egyértelműen előrehajtó erőt. Mert nem volt horizontja, mert nem volt taktikus, mert nem volt rugalmasan alkalmazható. Maga volt a „bömbölő honfibú,"3 tehát az értelem eszközével alig vagy egyáltalán nem befolyásolható. Vajon végzetszerűen így kellett ennek lennie? Gyakorlatilag igen, elméletileg aligha. Gyakorlatilag igen, hiszen a rendszer reakciója volt a forradalmaknak, nyíltan és büszkén vállalta az ellenforradalmi jelzőt, mert elutasított mindent, ami a forradalmakkal volt összefüggésben. Az utóbbi időszakban ugyan a hazai történet- írásban fel-felbukkannak olyan nézetek, melyek szerint az évek során a rendszer e jellege megkopott, sőt megszűnt volna, ám a spekulációnál jobban eligazítanak a tények, azok pedig arról szólnak, hogy 1939 őszén, a 20. évfordulón is büszkén vállalják az alapító atyák a születési körülményeket. Nem sokkal később pedig már a világháború örvényébe sodródik az ország, amikor még kevésbé lett volna mód és lehetőség ezeken a meghatározottságokon változtatni. Ebben a rendszerben, ebből a nézőpontból a világháború elvesztése, a nyomában az országra szakadt trianoni végzet és a forradalmak között eltéphetetlen kapcsolat látszott. E látszatot pedig nem volt erő, amely megkérdőjelezze. El lehetett volna kerülni e rossz utat, ha van erő a bukáshoz vezető úttal történő szembenézésre. Ahhoz a századelő reform290 Külpolitika
