Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Pritz Pál: A Horthy-korszak külpolitikájáról
A Horthy-korszak külpolitikájáról nemzedékének igazságát kellett volna mérlegelni, s annak birtokában a forradalmak törekvéseiből legalább valami minimálisát vállalni.4 Az ellenforradalmi rendszer ehelyett Tisza István kezét fogta meg, az ő örökségéből csinált kultuszt, a meggyilkolásával vádoltak perbe fogását is a forradalmak sárba rántására használta fel. Bethlen István országot teremtett a megmaradt roncsból, államot hozott létre az itt maradt romokon, s mindez nagyságra, államférfiúi alkatra vall. Az akkori és azóta is oly gyakran elhangzó vádakkal ellentétben ez kapitalista és nem feudális ország volt, de olyan sok benne - a társadalmi viszonyok hierarchizáltságában, az emberi kapcsolatokban, a társadalmi érték- rendszerben, a szokásokban és ízlésben - a nem polgárosult vonás, hogy széles körökben hitelt érdemlően lehetett feudális Magyarországról beszélni. A választójog szűkítése - már eleve az a mód, ahogy azt keresztülvitték - a forradalmak előtti állapotokba vetette vissza az országot. Nem csupán az keltett visszatetszést, hogy több szempontból erősen szűkítette a választásra jogosultak körét, hanem még negatívabban hatott az 1918 előtti nyílt szavazás nagyrészt történt visszaállítása. A végrehajtott földreform ugyan jelentősebb volt annál, mint amit erről évtizedeken át tartottak, ám a magyar parasztság sok évszázados földéhségét messze nem csillapította, a feudális eredetű nagybirtokrendszert pedig lényegében megőrizte. A Peyer Károllyal 1921 végén kötött megállapodás ugyan a rendszer nézőpontjából ügyes és sikeres lépés volt, hiszen a szociáldemokráciát beépítette a rendszerbe, távlatosabban nézve ellenben inkább csupán belekompromittálta. A paktum ugyanis úgy illesztette be az SZDP-t a politikába - és egyben a korabeli magyar társadalomba -, hogy az kisebb jelentőségűvé vált, mint volt a dualista Magyarországon. Annak ellenére, hogy akkor nem volt parlamenti mandátuma, 1922-től viszont igen, s kezdetben nem is kevés. A látszat és a lényeg tehát tótágast ellentétben állt, a látszat Bethlennek kedvezett, a lényeg viszont rontotta a magyar társadalom esélyeit, hogy ebben az országban belátható időn belül valódi politikai demokrácia, valódi demokratikus gondolkodás hassa át a lakosság mind szélesebb köreit. Bethlen István realitásérzéke ugyan azt diktálta, hogy megegyezésre jusson az SZDP-vel, valójában azonban lelke mélyén ugyanúgy viszolygott a szociáldemokratáktól, mint a kommunistáktól.5 S ez bizony nagyon nagy hiba volt. E belső viszolygáson túl kellett volna lépni, sőt azt - a magyar társadalom érdekében - le kellett volna győzni. A szociáldemokrácia akkori vezetői valóban készek voltak arra, hogy a rendszerbe - annak demokratizálódása árán - integrálódjanak, Bethlen világképébe azonban nem illett bele, hogy ezt a tényleges integrációt szorgalmazza, a nemzet érdekében kamatoztassa. Másfelől a szociáldemokrácia politikai erejének jelentős tényezőjét adta a nemzetközi szociáldemokrata összefogás, már csak ezen az alapon is egészen más volt szociáldemokrata körökben a mentalitás. A revízió ügyével a párt azonosult, ebben az azonosulásban azonban volt egy jó 2001. tavasz-nyár 191
