Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - HIDEGHÁBORÚ - Byrnes, Mark S.: A Titónak nyújtott amerikai segély
Mark S. Byrnes retorikáját látszott meghazudtolni. A kongresszusban és a sajtóban folytatott vita kidomborította annak a nehézségeit, hogy egy kommunista rezsimet támogasson az Egyesült Államok a szovjet kommunizmus elleni hidegháborúban, és a felszínre hozta az amerikai külpolitika előtt álló fogas kérdéseket. Milyen normákat alkalmazzon az Egyesült Államok a potenciális szövetségeseivel szemben? Ha az erkölcsi normák (mint például a demokratikus kormányzat vagy az emberi jogok figyelembevétele) érvényesek, akkor minden egyes lehetséges baráttal szemben azonos követelményeket kell-e támasztani? Ha az erkölcsi meggondolások nem elsődlegesek, akkor a Truman-doktrína mindössze a hatalmi politika ágyékkötője? A fentiekhez hasonló kérdések megválaszolásának egyik módja volt, hogy magasabb erkölcsi célra lehetett hivatkozni: a Szovjetunióval való szembenállásra. Amint a Time magazin írta: „az Egyesült Államoknak egyetlen, minden felett álló politikai és erkölcsi felelőssége van: a szovjet hatalom terjeszkedésének megállításával a háború megelőzése." Miközben ez a feladat esetenként kellemetlen dilemmák elé állíthatja az országot, az Egyesült Államoknak még sincs más választása: „Amerikának szövetségesekre van szüksége - olyan tisztákra, amennyire csak lehetséges. Ám mindenképpen szövetségesekre van szüksége - tisztákra és kevésbé tisztákra."22 Noha Tito kormánya kommunista volt és diktatórikus, az ország stratégiai helyzete kulcsfontosságúnak bizonyulhatott egy Európában esetleg kirobbanó ellenségeskedés esetén. Ez az érvelés, természetesen, megtalálta a közvetlen precedenst a második világháborúban. A „jó háborút" számos hasonló kompromisszummal kellett megvívni, beleértve a Hitler ideológiai ellenségeivel (például Sztálinnal) és barátaival (mint a franciaországi vichyi rezsimmel) való együttműködést. Jóllehet ezek a megalkuvások kicsit megkeseríthették a győzelem ízét, senki sem kérdőjelezte meg a végső célt, noha az eszközök kétesek voltak. Az amerikai politika végcélja erkölcsi indíttatású maradhat lényegében: a szovjet expan- zionizmus legyőzésében. A felhasznált eszközök azonban olyan szükségmegoldásokat foglalhatnak magukba, mint az olyan kétes erkölcsi alapon álló politikusokkal való együttműködés, mint amilyen Tito, feltéve, hogy csatlakoznak a szovjet imperializmus elleni küzdelemhez. Az adminisztráció kongresszusi támogatói átvették a kormányzat érvelését, amely szerint a szovjet imperializmus s nem a kommunizmus az ellenség. Az adminisztráció által a Jugoszláviának nyújtandó élelmiszersegélyt lehetővé tevő törvényjavaslat egyik fő támogatója, Tom Connally texasi szenátor 1950. decemberben azzal érvelt, hogy a Jugoszláviának szánt amerikai segítség legfontosabb következménye „mindazok ellenállásának a megerősítése lesz az egész világon, akik felismerik a nemzetközi kommunizmus köpenye mögé bújt szovjet imperializmus jelentette rettenetes veszélyt". Beismerte, hogy a jugoszláv kormányzat „sok kí158 Külpolitika
