Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - HIDEGHÁBORÚ - Byrnes, Mark S.: A Titónak nyújtott amerikai segély
/I Utónak nyújtott amerikai segély vánnivalót hagy maga után", azonban így folytatta: „ez az egyetlen olyan ország, amely egykor a Kreml uralma alatt volt, és sikeresen lépett fel a Kreml ellen", s ezért rászolgált az amerikai segítségre. „Noha egyetlen egy jó szót sem szóltam eddig a kommunistákról - jelentette ki Connally -, Tito marsall olyan kommunista, aki tudja, mikor elég." Connally elítélte Jugoszlávia emberjogi politikáját, de arra a következtetésre jutott, hogy „a mostanihoz hasonló időkben nem követelhetünk tökéletességet a segítségünkért cserébe".23 A képviselőházi vita során az adminisztráció álláspontjának támogatói ugyancsak a gyakorlati megfontolásokat hangsúlyozták az erkölcsiek kárára. Például Cole New York-i képviselő beismerte, hogy „az elveket és következetességet figyelembe véve ezt a javaslatot nem lenne szabad támogatni. (...) Úgy érzem azonban, hogy az elvek rigorózus követelményeit félre kell tennünk, és figyelembe kell vennünk a világ tényleges állapotát." Ezek az állapotok, fejezte be a beszédét, azt követelik, hogy az Egyesült Államok segítse Titót: „vannak olyan idők, amikor a szükségmegoldások elkerülhetetlenek."24 A szükségmegoldásokra való hivatkozás a kormányzat politikájának más támogatóit, mint például a Nation!, rossz érzésekkel töltötte el. A folyóirat üdvözölte ugyan a döntést, mint annak a „demonstrálását, ...hogy nem a kommunizmussal magával van vitánk", hanem a szovjet terjeszkedéssel s „a politikai érettség útján megtett történelmi jelentőségű lépésként" értékelte azt. A szerkesztők azonban felismerték az álláspontjukban rejlő iróniát is. Vonakodva beismerték, hogy a Titó- nak nyújtott segítség iránt érzett lelkesedésük „óriási gondot jelent azoknak a liberálisoknak, köztük nekünk is, akik a múltban elítélték a demokráciaellenes erők segélyezésének a gondolatát... Lehet-e a szabadság ügyét előmozdítani - tették fel a kérdést -, még akár hosszú távon is olyan rendőrállamok támogatásával, mint a Titóé?" Ez lényeges kérdés volt, amit „könnyebben lehetett feltenni, mint megválaszolni".25 Valójában annyira nehezen lehetett választ találni e kérdésre, hogy ők maguk nem is kísérleteztek vele. A Nation húzódozása érthető. A szerkesztők észlelték, hogy az álláspontjuk erkölcsileg ellentmondásos, de továbbra is meg voltak győződve annak szükségességéről. Egy egységes politika melletti kiállás abba a kényelmetlen helyzetbe hozta volna őket, hogy vagy magára kell hagyni Titót az erkölcsi konzisztencia jegyében, vagy ugyanazokat a normákat kell betartani a jobboldali diktátorokkal szemben is; s a szerkesztők mindkét lépést helytelennek tartották. A The New York Times ugyancsak következetesen kiállt az adminisztráció jugo- szláv-politikája mellett, miközben felhívta a figyelmet annak ellentmondásaira is. Tito segélyezése, jegyezte meg a The Times, „nem jelent egyet azzal, hogy el is fogadnánk Tito önkényuralmát. Továbbra is elítéljük ugyanúgy, mint Franco és Peron jobboldali autokráciáit".26 Egy másik szerkesztőségi cikk hangsúlyozta, hogy 2001. tavasz-nyár 159
