Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Schreiber, Thomas: A francia külpolitika és Kelet-Európa
Thomas Schreiber egyetértettek. Az ideiglenes kormány eszerint már nem képviselhette az egész lengyel népet, és szükségesnek látszott, hogy a lengyelországi demokratikus vezetők és a külföldi lengyelek egyidejű bevonásával szélesebb demokratikus alapon újjászervezzék azt. Ennek az új, ideiglenes nemzeti egységkormánynak lett volna a feladata, hogy, amint lehetséges, megszervezze a szabad, általános és titkos választásokat. Hosszú időn keresztül a jaltai konferenciát olyan csúcstalálkozóként tartották számon, amelynek során a majdani győztesek felosztották Közép- és Kelet-Euró- pát. A „félreértés" abból ered, hogy a marxisták és a nyugatiak homlokegyenest ellentétesen értelmezik a dokumentumokat. A nyugati kormányok számára a „demokratikus szabadságjogok" vagy a „szabad választások" mást jelentenek, mint a kommunisták számára. A keleti megközelítés szerint például meg kell akadályozni, hogy a „reakciós elemek" részt vegyenek a szavazáson. De hogyan határozhatjuk meg a „reakciós elemek" fogalmát? Ebből következik a Lengyelországgal kapcsolatos szovjet kötelezettségvállalások kétértelműsége. Amit viszont teljes határozottsággal leszögeztek: a háború előtti 389 ezer km2 lengyel területből 180 ezer km2-t a Szovjetunióhoz csatoltak. Ellentételezésképpen Lengyelországnak jelentős területekkel kellett gyarapodnia északon és nyugaton: vagyis itt már a későbbi Odera-Neisse-határ létrehozásáról volt szó. Június 28-án megalakult az új lengyel ideiglenes nemzeti egységkormány - erről már a jaltai tanácskozáson döntöttek -, amelyben egyenlő számban vettek részt a három vezető párt képviselői. Valójában azonban ez az egyensúly csak látszólagos volt, és Stanislaw Mikolajczyk, a parasztpárt képviselője (a száműzetésben lévő londoni ideiglenes lengyel kormány egykori elnöke) hamar elszigetelődött. Franciaország elsőként, már a megalakulásáról szóló bejelentés másnapján elismerte az új lengyel kormányt. A „londoni kormány" bizonyára rokonszenvesebb volt, mint a (szovjetek által kreált) „lublini", a francia döntést azonban kizárólag a politikai realizmus diktálta mint majd annyiszor, amikor Párizs Kelettel való kapcsolatairól lesz szó. Az új lengyel kormány részéről Osubka Morowski nyomban a Franciaországgal gyorsan megkötendő szövetség mellett szállt síkra, s „nem csak azért - magyarázta -, mert régi barátok vagyunk, hanem azért is, mert a jövőben védve akarunk lenni egy újabb német támadástól".18 Ezek a megnyilatkozások nagyban hasonlítanak azokhoz, amelyeket ebben az időben Prágából vagy Moszkvából lehetett hallani. Már akkor „udvaroltak" Franciaországnak, ahol a kommunisták a kormányban voltak, és ahol a közvélemény jelentős része továbbra is érzékenyen reagált Németország rémképének felidézésére. A potsdami konferencia zárónyilatkozatának IX. pontja hosszasan tárgyalja a lengyel kérdést, és foglalkozik az új nemzeti egységkormánnyal, valamint az or104 Külpolitika
