Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - AZ ATLANTI SZÖVETSÉGBEN - Márkusz László: Milosevics és a Nyugat Az 1996-98-as boszniai események hatása a Jugoszlávia bombázásáról hozott döntésre
Márkusz László montenegrói rendőrség ellenállásán és a tüntetők számának elégtelenségén végül meghiúsult, viszont az utcai összecsapások nyomán több tucat sebesült került kórházba. Az egész esemény koreográfiája kísértetiesen hasonlított az 1997 szeptemberében Banja Lukán meghiúsult SDS-puccskísérletre és igen éles reakciót váltott ki a washingtoni adminisztrációból Robert Gelbard balkáni különmegbízotton keresztül: „Az amerikai kormányból mély aggodalmat, a nemzetközi közösségből pedig mély megütközést váltott ki a távozó Bulatovics elnök felháborító magatartása ennek az utcai erőszaknak a szításával." A nyüatkozat az eseményekért egyértelműen felelősnek tartotta Müosevicset is, aki nemcsak nem fogta vissza kollégáját, hanem még támogatta is a demonstrációkat.37 A jugoszláv államfő és a Fehér Ház közötti akkori kapcsolatokat jól tükrözi az a tény, hogy január elején a Clinton-adminisztráció saját kérése nyomán sem volt hajlandó fogadni Milosevicset, míg azzal egy időben Djukanovics, Plavsics, majd pár hónappal később Milorad Dodik is hivatalos úton járt az Egyesült Államokban.38 Ez a viszony pedig csak tovább romlott 1998 februárját követően, amikor nyílt fegyveres harc tört ki Koszovóban a csaknem évtizedes apartheidszerű rendszert megelégelő albán szeparatisták és a szerb belügyi erők között. Bár a daytoni békeszerződés nyomán befejeződött a fegyveres konfliktus Bosznia-Hercegovinában és sikerült békés megoldást találni a horvátországi problémára is, Koszovó ügye nem került az asztalra és időzített bombaként ketyegett tovább a térségben. Holbrooke saját feljegyzései szerint többször is hangsúlyozta Daytonban Milosevicsnek a koszovói albánok helyzetének tarthatatlanságát, de megítélése szerint ez csak lelassította a szituáció elmérgesedését, a valós rendezés keresése mellett távolról sem kötelezte el magát a belgrádi vezető.39 Ez a felismerés minden jel szerint csak 1998 derekán alakult ki az amerikai külügyi döntéshozókban. Richard Holbrooke és Robert Gelbard még 1998. április végi missziójuk során is kedvezmények és fenyegetések kombinációjának kilátásba helyezésével próbálták arra rávenni a jugoszláv elnököt, hogy üljön le tárgyalni a mérsékelt albán vezetőkkel és kísérelje meg „saját hatáskörben" elsimítani az addigra már véres albán-szerb megtorlásokba torkolló koszovói krízist. Az összekötő csoport által korábban elrendelt befektetési moratórium feloldásának, illetve az intenzívebb boszniai gazdasági kapcsolatok amerikai ösztönzésének kilátásba helyezése a koszovói konfliktus szempontjából viszont csak egy konklúzió nélküli Milosevics-Rugova-találkozót produkált, az amerikaiak ígéreteit ezzel szemben a jugoszláv elnök maximálisan kihasználta belpolitikai céljaira, sikerként bemutatva a gazdasági szankciók visszaállításának megakadályozását, illetve Jugoszlávia EBESZ tagságának visszanyerésének kilátásba helyezését.40 A balkáni krízis elemzésével foglalkozó Nemzetközi Válság Csoport elemzői egy pár héttel később kiadott tanulmányukban leszögezték, hogy ez a politika teljesen hibás és minden a jugoszláv elnök pozícióját erősítő lépés csak negatív következményekkel jár Koszovó és az egész térség békéjére, illetve stabilitására nézve. Milosevics minden bizonnyal csak további időhúzásra használja fel a most adott lehetőséget, amit a nemzet52 Külpolitika
