Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - AZ ATLANTI SZÖVETSÉGBEN - Márkusz László: Milosevics és a Nyugat Az 1996-98-as boszniai események hatása a Jugoszlávia bombázásáról hozott döntésre
Milosevics és a Nyugat Dodik első és még több további útja ugyan Belgrádba vezetett, sőt Koszovó kapcsán nyilvános támogatást is adott a jugoszláv elnöknek,34 nemzetközi nyomásra azonban a különleges kapcsolatok a későbbiekben jócskán veszítettek intenzitásukból, legalábbis a politikai szférában. A nemzetközi közösség meglátása szerint ugyanis Banja Lukának elsősorban Szarajevó felé volt jócskán felhalmozódott adóssága, hiszen 1996-97 során a boszniai szerb vezetés és a bosnyák-horvát lakosságú Föderáció között szinte semmilyen érdemi kontaktus nem volt, számtalan kérdés (vasúti közlekedés, telekommunikáció, kereskedelmi kapcsolatok, stb.) rendezetlenül lógott a levegőben. A jugoszláv kapcsolat erősödése azonban egyébként sem volt kívánatos. Ez csak ébren tartaná az egyébként nehezen csillapodó szeparatista reményeket és túlságosan is nagy politikai mozgásteret adna Milosevicsnek, akivel a nyugati diplomáciának akkor már több más helyen is jócskán meggyűlt a baja.35 Újabb balkáni válságok Milosevics 1998 elején ismét a nyugati lapok címlapjára helyezte a Balkán térségét, újabb gondot és munkát adva ezzel több ország külügyi apparátusának. Történt ez először Montenegróban, ahol a Belgrádhoz végsőkig lojális Momir Bulatovics montenegrói elnök és a milosevicsi vonallal végleg szakító Milo Djukanovics közötti politikai csatározás 1998 elején az 1997-es boszniai szerb állapotokhoz hasonló összecsapásokhoz vezetett. A szocialista és nacionalista értékek keverékét képviselő Bulatovics és a technokrata-pragmatikus irányvonalat felcsillantó, piacgazdasági reformokat ígérő Djukanovics késhegyre menő küzdelme 1997 folyamán már kibontakozott és egyre durvább formát öltött. Az előbbinek az újraválasztási kampányát jelentős mértékben Belg- rádból finanszírozták, ezáltal az elnök politikájára is meghatározó befolyással bírtak. Ezzel szemben Djukanovics a rezsim opponenseivel keresett szövetséget, többek között Zoran Djindjics szerbiai ellenzéki politikussal, illetve a montenegrói albán és muzulmán kisebbséggel, amivel fokozatosan elnyerte a nemzetközi közösség szimpátiáját is. Milosevicsék számára tehát korántsem volt közömbös, hogy ki fog a jövőben az államfői székbe ülni, és ez élénken tükröződött a Djukanovics elleni egyre ellenségesebb hangvételű szerbiai médiakampányon. Amikor pedig az 1997 októberében tartott montenegrói elnökválasztáson minimális különbséggel Djukanovics került ki győztesen a voksolásból, a vesztes Bulatovics Belgrád támogatásával igen agresszív atmoszférájú tömegtüntetések szervezésébe kezdett, miközben a szerb tömegkommunikáció olyan uszító hangvételű offenzívát indított a frissen megválasztott politikus ellen, ami többeket a volt Jugoszlávia felbomlása előtti időszak atmoszférájára emlékeztetett.36 A hivatalos hatalomátadási ceremónia tervezett időpontja előtt egy nappal, 1998. január 14-én Bulatovics egy olyan tömegtüntetést hívott össze, amiből egy szabályos puccsot tervezett véghezvinni. Az erőszakos hatalomátvétel a jugoszláv hadsereg semlegességén, a 2000. tavasz-nyár 51
