Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - AZ ATLANTI SZÖVETSÉGBEN - Márkusz László: Milosevics és a Nyugat Az 1996-98-as boszniai események hatása a Jugoszlávia bombázásáról hozott döntésre
Márkus z László taikat, kivéve a „szerb anyaországgal". Banja Luka nem kereskedett többé Zágrábbal, a Posavina nevű Száva menti régió és a folyó másik oldalán elhelyezkedő horvátiakta szlavóniai részek között évekre megszűnt szinte a legminimálisabb fizikai kontaktus, a kelet-boszniai városok (Bijeljina, Zvomik, Visegrad) pedig függetlenítették magukat a bosnyák kézen lévő tuzlai és szarajevói területektől. A Republika Srpska elszigeteltségén a paléi vezetők többsége Dayton után sem szándékozott változtatni, inkább készséggel elfogadta a Belgrád által kinyújtott segítő kezet és a hadigazdálkodás periódusa után 1995 végétől megindult, majd 1997 elejétől még intenzívebben folytatódott a jugoszláviai és boszniai szerb területek békebeli gazdaságának az összetűzése. A kinyújtott segítő kéz azonban távolról sem volt olyan önzetlen, mint ahogy azt egy anyaországtól elvárnánk. Bár ezt sok boszniai szerb politikus mind a mai napig tagadja, Jugoszlávia valójában egyfajta gyarmati területként kezelte a boszniai Szerb Köztársaságot egészen az 1999-es jugoszláviai bombázásokig, amikor az előbbi gazdasága teljesen összeomlott, kevés híján magával rántva az utóbbiét is. A séma az volt, hogy Jugoszlávia jóval a világpiaci árszínvonal alatt vásárolt nyersanyagokat (nyers fa és fűrészáru, szén, ércek, vízi energia) a Republika Srpskából, illetve biztos piacot talált késztermékei számára.15 Szlobodan Milosevics tehát teljesen érzelemmentesen kezelte a szomszédos szerb területekkel kialakítandó kapcsolatokat, számára egyedül a politikai és gazdasági befolyás megőrzése volt fontos, ez viszont valós jelentőséggel bírt. Ez a kapcsolat a boszniai szerbek számára politikailag fontos volt, gazdaságilag viszont nem bírt sok racionalitással, bár az apologéták sokáig gyártottak olyan érveket mint „a technológia háborús okokra visszavezethető lemaradása miatt mi boszniai szerbek csak a jugoszláv piacra tudunk eladni", illetve „a jugoszláv termékek a legolcsóbbak a régióban". Ezek a kijelentések soha nem tükrözték a piaci valóságot, hiszen a ha máshol nem, a két szomszédos terület (Horvátország és Bosznia-Hercegovina muzulmánok és horvátok által lakott föderációs része) posztháborús gazdasága ugyanúgy felszívta volna nyersanyagaikat mint Jugoszlávia, illetve a jugoszláv termékek csak azért voltak előnyösebbek mondjuk a magyar árukkal szemben, mivel egészen 1998 végéig jugoszláv dinárban fizethettek értük keményvaluta helyett. Ez a fizetési gyakorlat is pusztán politikai döntés kérdése semmint a piaci viszonyok diktálta ésszerű lépés volt, az izolacionalista beállítottságú extrém nacionalista paléi vezetőknek azonban tökéletesen megfelelt, különösképpen mivel ők a nehéz gazdasági helyzetben kivirágzó feketegazdaságból illegális csatornákon keresztül busás hasznot húztak. Ez a helyzet azonban egyre kevésbé volt megfelelő a létminimum alatt élő boszniai szerb lakosság, illetve azon politikusok számára akik, a paléieknél több morális tartással és racionalitással bírtak, vagy egyszerűen kiszorultak a szűk hatalmi körből. A nemzetközi közösség már régóta reménykedett egy belső boszniai szerb szakadásban és minden eszközzel próbálta ezt elősegíteni is. Nehéz volt azonban olyan embert találni, aki szembe mert volna fordulni a paléi vezetőkkel, mivel ez a háborút közvetlenül kö42 Külpolitika
